A kommunikáció és a tudomány

John Lukács, az Egyesült Államokban élő neves honfitársunk vetette papírra, hogy a jó történész kiváló író is, egyébként kutatásait, munkáit nem ismerhetné meg a világ. Ő ezt igazán tudhatta, hiszen az egyik legtöbbet olvasott magyar származású történészről van szó. A Wikipédia szerint több mint huszonöt könyvet írt, ebből magyarul tizenhét olvasható. Lukács legfontosabb kutatási területe a kezdetektől fogva a második világháború története, kedvenc műfaja pedig a közérthető, magas nyelvi és szakmai színvonalon álló esszé. Számos történetfilozófiai és önéletrajzi jellegű esszét is publikált.

Lukács megállapítása a tudomány más területeire is igaz. Ha kezünkbe vesszük Columella mezőgazdaságról írott vaskos munkáját, olyan frissnek és olvasmányosnak tűnik, mintha a közelmúltban írták volna, pedig Seneca kortársa volt, Krisztus után az első század közepén élt. Tudása nemcsak a termesztési ismeretekre terjedt ki, már felfedezhetők benne közgazdasági megállapítások is. Olykor az a benyomásunk, hogy a világ nem sokat változott két évezred alatt: Mindenfajta befektetésnél az emberek többsége merészen új dolgokba kezd ahelyett, hogy folytatná a már elkezdetteket. Néhányan az alapkőletételtől elkezdve felépítik a házat, viszont a már felépítetteket nem tartják karban. Columella csodálatos szintézisét adta kora és a megelőző évszázadok mezőgazdasági tudományának, amely szellemében ma is korszerűnek tűnik, bár a tudomány részleteiben már messze meghaladta az akkori ismereteket.

Talán néhányan olvasták már Henrik Ditz német gazdasági író Magyarországról írott munkáját. Közel másfél évszázada, 1866-ban a bajor kormány Magyarországra küldte, hogy vizsgálja meg, milyen befolyást gyakorol a magyarországi gabonatermesztés Dél-Németország mezőgazdaságára. Akkoriban ugyanis a magyar gabona importja válságba juttatta a német mezőgazdaságot. Ditz néhány hónapot töltött Magyarországon és tapasztalatait 1867-ben Lipcsében, könyvben jelentette meg. Éleslátása, felkészültsége nemcsak Németországban, de itthon is szakmai sikert hozott. Addig ismeretlen adatokat közölt hazánk éghajlatáról, természeti, gazdasági adottságairól, és merőben új szemléletben mutatta be mezőgazdaságunk állapotát. Nem véletlen, hogy munkáját a rendszerváltás után ismét megjelentették, kár, hogy csak a legbelső szakmai körökhöz jutott el.

A kommunikáció változik a korral, új és új csatornák jelennek meg, amelyeken a nézetek és kulturális eredmények eljutnak a befogadókhoz. Bár olyan korban élünk, amikor látszólag a kommunikáció a legnagyobb teljesítményt nyújtja, mindannyian tudjuk, hogy ez az átlagember szintjén nem igaz. A kommunikációs eszközök műszaki-technikai fejlődése messze meghaladja az emberi befogadóképességből fakadó szemléletformálódást. Bár szinte minden információ elérhető számunkra, de annak csak töredékét tudjuk befogadni. Hasonló ez a mai helyzet, mint az első világháború szörnyű véráldozatokat hozó világa volt. A műszaki fejlődés korábban elképzelhetetlen tömegpusztító fegyvereket produkált, de a hadseregeket irányító tisztikar szemlélete megmaradt a lovas és szuronyrohamok szintjén. Egy-egy frontvonalon, az áttörés minimális esélye nélkül gyakran milliók estek el értelmetlenül.

Minden embernek, még az iskolázatlannak is kell, hogy kerek képe legyen a világról, amely körül veszi. Tudja, hogy mindent nem birtokolhat, de ami mégis az övé, annak tudja a valós értékét. Ez a komplexitás teszi az embert bölccsé, megfontolttá, amilyenek dédapáink voltak. Ha az ismeretek nem állnak össze rendszerré, akkor a tudás csak látszat marad. Az ismeretek nem épülnek be a birtokló személyiségébe, emiatt bizonytalanná válik, örökösen pártfogókat, igazodási pontokat keres. Nem tudja honnan fúj a jó szél, hová is tart válójában, nem tud örülni munkája gyümölcsének, mert már az új feladattól retteg.

Így van ezzel a diplomás ember is, akinek általában nagyobb súlyú a feladata, és ezáltal a felelőssége is. Nekünk itt, a Szent István Egyetemen, kötelességünk ennek a kerek látásmódnak a megismertetése. Bizonyára sok hallgatónk el is jut ebbe az állapotba, de mindenkinek meg kellene ismernie ezt a tudásszintet, ami a szakmai magabiztosság alapja. A feladat persze nagyon nehéz, hiszen olyan világban élünk, amikor befogadhatatlan mennyiségű információ zúdul ránk, úgy a tananyagban, mint az élet más területein. A súlypontozás, a válogatás korunk tudósának egyik legnagyobb erénye, különösen annak, aki a szélesebb közvélemény felé is kommunikál.

Az ezredfordulót követő magyar nyelvű televíziózás egyik legnagyobb ötlete szerintem a Mindentudás Egyetemének elindítása volt. Ennek az előadás sorozatnak éppen az a legnagyobb varázsa, hogy legjobb tudósaink a legbonyolultabb dolgokról is úgy tudnak beszélni, hogy az minden érdeklődőnek megadja a legmagasabb rendű gyönyört, a megismerés örömét. Ahhoz, hogy egy összetett tudomány közérthetően megjelenjen, nagyon sokat kell tudni, és nagyon jó szintézisét kell adni az egyébként átlagember számára befogadhatatlan ismerethalmaznak. Az ilyen előadást áthatja a szakma szeretete, az ebből fakadó alázat és morális emelkedettség, elkötelezettség valami magasabb rendű után. A mi területünket tekintve hinnünk kell abban, hogy a vidék, az agrárium, a népi kultúra szolgálata legelső feladatunk, ehhez kell kapcsolódnia tudásunk szakmai építő elemeinek.

Talán sokak számára ezek a gondolatok túl közhelyszerűeknek, vagy túlhaladottaknak tűnnek, pedig a vidék és az agrárium helyzete mutatja, hogy ezen a területen bizony van fejlődni valónk. Most, amikor versenybe szálltunk az „elitklubot jelentő" kutatóegyetem címért, ennek a gondolatsornak különös aktualitása van. A címet meg lehet nyerni, el lehet bukni, de nyertesen is veszthetünk, és kimaradva is a legjobbak közé emelkedhetünk. Csak tudnunk kell a jó szelet felismerni, és a kikötőt kijelölni.

Dr. Villányi László

dékán