Várkonyi István: Mi nem megyünk el...

Mi nem megyünk el – parasztok vagyunk!
A röghöz köt szívünk, meg két karunk.
Két lábunk mélybe fúródó gyökér,
Egész lényünk a föld szívéből él.
Ó, nekünk e drága föld anyatest,
Kiszakadnunk belőle nem lehet!
S ha könnyek is sózzák a kenyerünk:
Mi nem megyünk el, mert itt a helyünk!

Mi nem megyünk el, ha mások mennek is.
Kiket csábít kalandvágy, mese, kincs.
Minket kötnek barázda-kötelek,
Köt a hűség, köt a földszeretet.
Nekünk itt kell markolnunk az ekét,
A magvetők örök írószerét.
Életet írunk, szántunk és vetünk.
Mi nem megyünk el, mert itt a helyünk!

Mi itt maradunk, e föld a hazánk.
Nem hagyhatja el a fát a faág.
Bölcsőnk, sírunk a barázda-meder,
Mely olyan mély, mégis égig emel!
Minket ittfog a friss pacsirtaszó,
Búzamező, a mindig biztató.
Tűző napunk és csillagos egünk,
Mi nem megyünk el, mert itt a helyünk!

Ezer éve itt a helyünk nekünk,
Ha viharok rázzák is fészekünk.
Ha elmennénk, megindulna a föld,
Felkelnének a virágos mezők,
Elénk állnának utak és tanyák,
Botor lábunkat megállítanák!
S légyen mosoly, könny, mely szemünkbe gyűlt –
Itt kell maradnunk, mert itt a helyünk!