Aszfaltról a világ

Nemsokára újra kezdődik a nyár. Sokak számára ilyenkor kitágul a világ, elindulnak, hogy megismerjék Európa és más földrészek országait. Magam is imádok utazni, és eljutottam igen érdekes helyekre, van azonban valami, ami szinte minden utamon, amikor csoporttal megyek, erős bosszúságot okoz.

Arról van szó, hogy az utazási irodák és sajnos az utasok túlnyomó többségét a mezőgazdaság és a földművelő ember cseppet sem érdekli. Úgy rohanunk végig száz és ezer kilométereket, hogy a városok és műemlékek között csak benzinkutaknál állunk meg. Ott a tankoláson kívül hosszú idő telik étkezéssel és vásárolgatással, ezért aztán sietni kell, hogy a következő célhoz pontosan érkezzünk. Azzal előhozakodni, hogy pihenjünk meg egy faluban vagy egy közönséges parkolóban, ahol leballaghatunk az útról és szóba elegyedhetünk a krumpliszedő asszonyokkal vagy a juhait őrző pásztorral, több mint illetlenség.

Akadt, aki csodabogárnak nézett, amikor egyszer az egyik ilyen úton a kérésemre mégiscsak megálltunk egy kicsi falu szélén, és elkezdtem fényképezni a káposztákat meg a vöröses talajt, amelyről látszott, hogy igen jó föld. Amikor pedig sorra kóstoltuk a vidék kiváló borait, többen nem értették, mi az ördögnek akarok szőlőt fotózni.

Törökországban, ahol tizenhárom évvel ezelőtt jártunk apámmal (fájdalom, hogy már soha többé nem kelhetünk együtt útra), az ázsiai részen számos olyan dolgot láttunk a busz ablakából, amit idehaza, az Alföldön jól ismerünk. Szívesen megnéztük volna közelről, hogyan tisztítják a szétteregetett vöröshagymát, mennyire teltek a kukoricacsövek, milyen fajta az eresz alatt füzérben lógó paprika. Sétáltunk volna kicsit a tarlón, a kopár legelőn, megvizsgálgattuk volna, olyan-e az anatóliai szik, mint a kiskunsági. Erre azonban hiába vágyakoztunk, némi kárpótlást csak egy-egy benzinkút „menti” tehén, kóbor kutya vagy „turisztikai” teve simogatása jelentett.

Csodálatos épületek, terek, utcák és városi arcok emlékét hoztuk magunkkal. Abból azonban, ami egy falusi, tanyai ember számára a legfontosabb, keveset kaptunk. És elmondhatom ezt majd minden utamról.

Figyelem idehaza is a turistabuszokat. Szülőföldem Magyarország egyik legszebb vidéke, a Kiskunsági Nemzeti Park része, s az ötös csatorna hídjánál, ahol gyerekkoromban annyit legeltettem a teheneket, mind a két oldalon tágas parkolót alakítottak ki. Ott és a hasonló helyeken – vagyis ahol nincs benzinkút és shop – nem állnak meg a buszok.

Pedig egyszer-egyszer biztosan akadna az utasok között, aki elgyönyörködne a partról a miklai pusztában, s kezet fogna a földjén verítékező akasztói paraszttal.

Dulai Sándor