Romány Pál: A "Nagy Imre-tanszék" és utóélete III.
Epilógus
Magyarországon jobbára a politikatörténet a történelem tanított és számon tartott tartománya. Forradalmak, országhatárok, királyok eseményei, történetei foglalják el a találmányok, a műszaki-gazdasági tervek megvalósításáért küzdők, s más "hétköznapi" cselekvők történeteinek a helyét. Ez utóbbiak között pedig sokan vannak, akik övéik között kiválóan tették a dolgukat, nem is a távoli messzeségből üzenték, hogy "előre!", hanem itthon, terheket vállalva mondták: "utánam!" Jóllehet előfordul, hogy nincs más megoldás, mint az előbbi változat, ám mégis: a közös fellépéshez, a megvalósításhoz a jelenlét legtöbbször nélkülözhetetlen.
Reformjainkat - évszázados tapasztalat immár - nemzedékeknek kellett vállalniuk. És megtalálni a megvalósítás útjait, a megvalósítás Bethlen Gábor-i embereit. Megtalálni, felismerni nem lehetett könnyű a műszaki és a természettudományokban is, a társadalomtudományokban is, valamint a gyakorlatban. Sokan hitték, vallották, hogy a rendszer azt támogatta (támogathatta), amit Moszkvában tűrték, azt tűrte, amit ott tiltottak, továbbá azt tiltotta, amit nem tudott volna eltitkolni. A valóság azért feltehetően változatosabb volt ennél. Természetesen más volt időszakonként. Némelykor megyénként is. A hely és az idő is történelmi tényező.
A XX. században számos, jelentős, országosan elismert agrárvezetőt vehetünk számba Magyarországon. A századnak csupán a második felét tekintve: Nagy Imrét, Erdei Ferencet, Fehér Lajost. Nevük elválaszthatatlan a század agrárviszonyainak értelmezésétől - máig ható - értékelésétől, vizsgálatától. Attól az időtől, amikor még a társadalom mintegy felének az élete, mindennapjainak alakulása közvetlenül függött a falvak sorsától, a "földművelésügytől." Másképpen: a társadalmi, vagy éppen a műszaki-biológiai reformoktól.
Nagy Imre neve együtt jelenik meg az 1945-ös földreformmal, a félfeudális állapotokat eltörlő, főrendek nélküli társadalom kialakulásával. Szorosan kapcsolódik a hazai agárcivilizáció, oktatás-kutatás fellendülésével, majd az un. új szakasszal s benne a jogfosztó kuláklista, s más igazságtalanság, jogfosztottság felszámolásával. A Nagy Imre-kormányhoz tartozik a másfél évtizedes háborús kényszergazdálkodás, a begyűjtési rendszer - Erdei Ferenccel, Z. Nagy Ferenccel, Gyenes Antallal vállalt - hazai megszüntetése. Novemberben követi majd a törvényileg elrendelt felszámolása. Az Elnöki Tanács által kiadott 1956. 21. sz. tvr. annak az önmagát túlélt parancsuralmi gazdálkodásnak vetett véget, amely előbb a német, később a szovjet "megrendelések" kiszolgálására szorította mezőgazdaságunkat, a magyar falut. Kiskunfélegyházán 300 gazdálkodót büntetnek - l0-től 8000 pengőre - a gabonabeszolgáltatás elmulasztásáért (Említésre érdemes, hogy pl. a hírhedt gumipitypang termesztési kísérletei a német hadigépezet sürgetésére indultak, miképpen más, későbbi előírások is gyakran a hadigazdálkodással, háborús készülődéssel függtek össze. Észak-Erdély visszacsatolása után a kok-saghyz, azaz gumipitypang termő területének jelentős kiterjesztésével is számolt a M.Kir. FM.)
Más dolgok is változtak. Donáth Ferenc állapította meg egy későbbi elemzésében: "A formális szövetkezeti tulajdon a valóságos szövetkezeti tulajdon irányába fejlődött a hatvanas években ... teret hódított a szövetkezeti önigazgatás, a szövetkezeti demokrácia". (24.) Némi magyarázat ahhoz - tehetjük hozzá fentiekhez -, hogy a versenyképes mezőgazdasági nagyüzemek miért nem bomlottak fel mindenütt a múlt század utolsó évtizedében. Azaz: a nagyüzemek, miként Nagy Imre értelmezte azokat egykor, agrárpolitikai óráin az agrártudományi egyetemen...
Helyénvaló itt - befejezésül - Straub F. Brunó akadémikusra hivatkozni, aki egy államfői beszédében (1989-ben) shakespeare-i keserű sorokat idézett:
"A rossz, mit ember tesz, túléli őt;
A jó gyakorta sírba száll vele." (25.)
Bizony, tapasztalat, hogy az utókor önigazoló értékelése nem egyszer igazságtalan.
Úgy gondolom: megkésett, pótvizsgás, korrepetált mezőgazdasági fejlődésünk tanulságait még korántsem összegeztük teljeskörűen. Lassan pedig már kicserélődnek akkori ültetvényeink, erdősített területeink, s földünk hasznosítási céljai is kicserélendők. És új földművesek (?) léptek, - ha lépnek - azok helyébe, akik "behátráltak" a tsz-ekbe (copyright: Donáth Ferenc, 1972.). Akik persze, nem tudhatták, hogy miként szólnak majd róluk tájékozatlan örököseik.
A tájékozottak köréből hívom tanúnak Für Lajos történészt, aki 1987-ben írta: "A mezőgazdaságnak a XVII. század végétől kezdődő forradalma Magyarországon valójában most, e röpke negyedszázad alatt teljesedett ki. Rangot szerezve magának itthon és a nagyvilágban" (26.)
Két évtized elteltével is vállalható, igazolt megállapítás. És kár is volna elvitatni azt a keveset, amivel a XX. században Magyarország büszkélkedhet. Sem indulatból, sem Júdás pénzért. Ebbe a körbe illeszthető az un. magyar agrármodell is, társadalompolitika hatásaival együtt. Erről pedig nem más, mint a Rákosi rendszerben kitelepített kiváló szociológus írta 1989-ben: "...a leglényegesebb változás az volt, hogy a mezőgazdaságban dolgozók gyermekeinek mobilitási esélyei javultak. Akiknek igazán megváltozott a helyzetük, megváltoztak a mobilitási esélyeik Magyarországon, az a parasztság." (27.)
Nem egyszerűen "esélyeik" változtak a parasztságnak - tehetjük hozzá ma már bizottságunk egykori elnökének Andorka Rudolfnak az elismerő megállapításához. Megváltozott a "parasztság iránti kereslet" is. A jövőjük, a szerepük. Más már az elnevezésük is. Az uradalmi cselédekből - százezrek voltak Magyarországon - újgazdák lettek. Nem időszerű jelkép már az ekeszarva vagy a járom sem. Más régi eszközről nem is szólva. S ez így van rendjén, így jó. Van, aki ezer év legfontosabb találmányának a traktort tartja. Lehet.
