Vajon mit csinálnak a franciák jobban?

BÉRESNÉ BAGAMÉRI ESZTER

MKK V. évfolyamos hallgató

2008. november 23-án, hajnali 5 óra 40 perckor 4 magyar egyetemista várakozott a Ferihegyi Reptér 2/A termináljában. Közös célunk volt eljutni Franciaországba, egy olyan városba, amiről mindannyian sokat hallottunk, de magunk közt szólva, semmit sem tudtunk. Toulouse - más néven a Rózsaszín város - még nagy meglepetéseket tartogatott nekünk... De kiknek is?

Dr. Fehér István, a Marketing Intézet professzora hosszú évek óta egyengeti a tettrekész, életrevaló egyetemisták útját és minden tanévben lehetőséget kínál 2 állattenyésztő szakirányos, ötödéves tanulónak, hogy kijusson a gallok földjére egy angol nyelvű, állati termékeket bemutató előadássorozatra. Barátnőmmel, Pintér Ágnessel csak erre vártunk az itt töltött évek alatt, hogy külföldre juthassunk valamilyen szakmába vágó téma kapcsán. Már csak egy angol nyelvű beszélgetés volt hátra Fehér István tanár úrral, ugyanis nem a nyelvvizsga, hanem a kommunikációs készség volt az előkövetelménye az útnak. És hogy jött a képbe Fuchs Tamás évfolyamtársunk és Mácsai Évi a Marketing Intézet PHD-s hallgatója? A tanár úr megkérte a szervezőket, hogy idén több diákot küldhessen a programba, de sajnos ezek a diákok az utolsó pillanatban visszaléptek, mert az utazás ütközött a TDK Konferencia időpontjával. Tomi két héttel, Évi alig egy héttel az indulás előtt értesült a hírről, hogy a megüresedés miatt velünk tarthat. Tettrekészség, életrevalóság, mintha említettem volna már valahol...

Vasárnap kora délután befutott a gépünk Toulouse-ba és két nagyon kedves francia lány várt ránk a reptéren, perfekt angollal és helyes névtáblákkal a magasban. Habár mi magyarok személyesen nem ismertük egymást az út előtt, de a délelőtt során összekovácsolódtunk és kissé nehezen engedtük el egymás kezét, amikor a névsorolvasást követve külön családokhoz kerültünk. Még egy utolsó telefonszámcsere, óraegyeztetés és már száguldottunk is a „gazdikhoz". Magunk közt így neveztük el őket. És a száguldás nem volt félelemtől mentes, hiszen a franciák szeretik az autóikat, de csak vezetni. Az elölről, hátulról behorpasztott kocsik láttán idegesen markolásztuk a biztonsági öveinket.

Mikor megérkeztünk a családjainkhoz, szinte mindannyian meglepődtünk, mert egyedül élő egyetemisták láttak minket vendégül, egyszobás garzonjaikban, ami azt jelentette, hogy átadták a hálószobájukat, hogy ők a földön aludhassanak. Egyedül Évi került egy toulouse-i családhoz, és a családi hangulat megpecsételésére rögtön egy faültetésre invitálták. Nem telt el két óra és újra összeverődött a magyar csapat (Évi faültetős ruhában), hogy megtudjuk, miért hívják ezt a helyet Pink City-nek. Először is volt egy sétálóutca, ami rózsaszínbe volt öltöztetve, ez persze még nem ok arra, hogy így nevezzék el a városukat. Toulouse pár éve - egy jól irányzott marketingfogás gyanánt - megtervezte a saját arculatát, melynek jelképe az ibolya lett. Azóta ebből készítenek különböző turistacsalogató termékeket, mint például dzsemet, likőrt, szappant, kandírozott ibolyát; végeláthatatlan lenne a sor, ha mindent leírnék. Szóval ibolya nálunk is terem, mégse jutott eszébe senkinek sem pénzt csinálni belőle. Nem úgy, mint a franciáknak, akikre az élet minden területén jellemző ez a tettrekészség, amit mintha említettem volna már valahol...

Egy csodálatos sétát töltöttünk a város szívében új barátainkkal (mindenki hozta a gazdiját) és végül a Garonne folyó mentén megcsodáltuk az alulról megvilágított hidakat. Azt hiszem, mindannyian nagyon örültünk, hogy ott lehettünk, de némi aggodalommal gondoltunk a másnapra, amikor fejest ugrottunk egy kéthetes intenzív programba.

Reggel 8 órai kezdésre gyülekeztünk a Purpan Egyetem 17-es szemináriumi termében. Kilenc országot összesen 26 diák képviselt, részletezve Olaszországból 4, Csehországból 2, Németországból egy, Magyarországról 4, Szlovéniából 3, Hollandiából 5, Lengyelországból 2, Franciaországból 4 és végül egy diák érkezett Brazíliából.

Összesen 10 egyetemről verődött össze ez a kis, ámde velős csapat. Voltak köztünk MSc 1. és 2. éves hallgatók, illetve doktoranduszok. Hamar kiderült, hogy az érdeklődési körünket illetően is sokszínűek vagyunk. Egyesek családja hatalmas magángazdasággal rendelkezik, ahol szarvasmarha-, juh-, sertés- vagy baromfitenyésztéssel foglalkoznak, de akadt köztünk olyan is, akiknél már a termékfeldolgozás is egy kézben összpontosul. Erre jó példa egy olasz fiú, mert náluk a 150-es holstein állomány tejéből parmezán sajtot gyárt a család. Az együtt töltött idő tökéletes alkalmat nyújtott az eszmecserére, ismereteink bővítésére és büszkén mondhatjuk, hogy a magyarok a gyakorlati jellegű kérdésekben sokkal otthonosabban mozogtak, mint mások.

Michel de Rancourt megnyitotta a rendezvényt egy rövid összefoglalóval, melyben vázolta a program célját, mégpedig a „győztes-győztes" elvet. A jövő agrármérnökeit képviselő diákok az Európai Unió keretein belül a legnagyobb sikereket érhetik el, ha egymás erősségeivel kompenzálják a gyengeségeiket. Magyarán: az együttműködés, a kooperatív munka megtanulása és ennek hasznosítása lett az elsődleges feladatunk. Eszközünk a csoportos foglalkozás volt, melyre a két hét alatt 7 alkalommal került sor. A csapatokat érdeklődési témakörök alapján osztották fel, figyelembe véve, hogy lehetőleg azonos nemzetiségűek ne kerüljenek egy helyre. Így alakultak ki a baromfi, a tejtermék I. és II., a sertés, a marha és a juh termékeket vizsgáló csoportok. Egy csoporton belül mindenkinek a saját országára vonatkozóan kellett elemeznie az adott szektort. Elsőként meghatároztuk a piaci lehetőségeket, megállapítottuk a termelés hátrányos, illetve előnyös pontjait, végül minden tényezőt összevetettünk a csoport további országaival, és egy lehetséges koprodukciót alakítottuk ki az adott tagállamok részvételével a termékpálya teljes hosszának lefedésével, vagyis a termelő, a kereskedő, a feldolgozó és a fogyasztó bevonásával. Ennek megvalósítására egy dolgozatot kellett elkészítenünk, ami maximum 5 oldal terjedelmű lehetett egy tanulóra lebontva és ezt végül egy 20 perces prezentációban, power pointos bemutatóval kellett szemléltetnünk a többi diák előtt. Ez után lehetőség nyílt számunkra, és a tanárok számára, hogy kérdéseket tegyünk fel egymásnak. Minderre az utolsó nap került sor.

Hétfőtől kezdve minden hétköznap délelőtt és délután 5 óráig előadásokon ültünk. Európa több neves egyeteméről érkeztek a tanárok, hogy egy adott gazdasági terület egész Európára vonatkozó termelését bemutassák a legújabb statisztikai adatok segítségével. A magyar csapat nevében mondhatom, hogy Fehér tanár úr előadása a legizgalmasabbak közé tartozott, hiszen általánosságban összefoglalta az Európai Unió gazdaságát az állattenyésztés oldaláról, bemutatta az állati termékek előállításának termékpályáját, de úgy, hogy az nekünk, diákoknak szóljon, minket motiváljon. Emellett a másik kedvenc előadásunk az európai tejtermelés bemutatása volt, de nagyon élveztük a haltenyésztéssel és algatermesztéssel kapcsolatos prezentációt is. Meghallgathattuk igazi brit akcentusban az éhezés problémáját, mint a XXI. század egyik fő veszélyforrását a fejlődő országokban. Az európai sertéshús és baromfihús piacának alakulásába is bepillantást nyerhettünk, kiemelve Európa előnyös oldalát. Összességében elmondhatjuk, hogy egy átfogó képet kaptunk az Unió állattenyésztéséről, lehetőségeiről és hiányosságairól, amelyekre a megoldást talán épp mi, ez a 26 diák fogja megtalálni a jövőben.

Egymás, és az országaink megismerésére a harmadik nap végére egy nemzetközi estet szerveztek a számunkra, amire mindenki készült már az indulás előtt. Mi is hoztunk magunkkal házi kolbászt, szalámit, sajtot, tokajit és pálinkát. Szépen hímzett kalocsai terítőn tálaltuk a finomságainkat, majd elmondtuk országunk alapvető paramétereit és bemutattuk a hungarikumokat, illetve az őshonos magyar fajtákat. Nagyon élveztük, hogy egymást megvendégelve megismerhettük a hamisítatlan német söröket, a cseh kofolát, az olasz sajtokat, a francia borokat és a holland nyalánkságokat. Felejthetetlen este volt.

A 17. szemináriumi teremben szinte minden nap angol nyelvű előadások zajlottak, kivéve két alkalmat, amikor tanulmányi kirándulásra vittek minket. Nagyon vártuk ezeket az utakat, a friss levegőt, a francia táj megismerését. Így lehetőségünk nyílt kilépni az elméleti megközelítésből a gyakorlatba, vagyis megtudhattuk a választ, vajon mit csinálnak a franciák jobban? Miért van az, hogy itt megéri mezőgazdasággal foglalkozni, Magyarországon pedig egyre kevesebb embert vonz? Az első utunk egy baromfitelepre vezetett, ahol „háztáji" jellegű Rouge Label csirkéket tartottak mélyalmon és teljesen szabadtartásban. Az istálló oldalán kis ajtókat alakítottak ki, amin az állatoknak lehetőségük nyílt kimenni egy nagy, bekerített legelőre kapirgálni. Nagyon tetszett ez a megoldás az állatok szempontjából, de nem értettem mi benne az üzlet, ezt később Fehér tanár úr magyarázta el nekem. Amire nem muszáj, arra nem költenek a franciák, vagyis drága ketrecsorokra, gépesített rendszerekre, alkalmazottakra. Viszont a készterméket nagyobb profittal tudják értékesíteni, hiszen háztáji jellegű, ez a csirke látott napot, füvet, gilisztát, ezért sokkal jobb az íze, mint a ketrecben tartott hibrideknek. Szóval ilyen egyszerű...

A második alkalommal egy lótenyészetbe kirándultunk, ahol anglo-arabot és egy francia hátasló fajtát, a selle francais-t tenyésztett egy kedves hölgy. Hatalmas birtokán elkalauzolt bennünket és mesélt erről a varázslatos, de buktatókkal teli világról. Soha életemben nem láttam még 30 millió forintos lovat, de szerintem többet nem is fogok.

Az időnk nagy részét tudományos kérdésekkel töltöttük, de minden nap maradt 1-2 óránk, amikor végre kifújhattuk magunkat és újra magyar nyelven cseveghettünk egymással. Szinte minden délután összegyűltünk és közös programokat szerveztünk magunknak. Eleinte a város és a gazdijaink megismerésével teltek ezek az órák, később már messzebbre tekintgettünk, egészen Roquefort-ig, a híres sajtgyárig. Szombaton korán reggel útra keltünk, hogy megismerhessük ezt a titokzatos történetet, Európa legfinomabb sajtjának gyártását. A legenda szerint egy juhpásztor egyik nap egy barlangban felejtette az ebédjét - ami természetesen sajt volt - mert egy álomszép tündérlányt pillantott meg és utána sietett. A lány köddé vált és sosem találta többé a legény, nem úgy a sajtot, ami hetek múlva egy finom penészréteget öltött magára a barlang mélyén és íze egyedülálló élményt nyújtott. Mára 30.000 roquefort sajt pihen ennek a barlangnak a gyomrában és New York-tól Tokio-ig bárhol kapható az egész világon. Persze mi sem tértünk haza üres kézzel.

És emellett a sok elfoglaltság mellett a kedves olvasó elképzelheti, hogy milyen fáradtan estünk be az ágyunkba minden este. Ez valóban így is volt, csak a beesés előtt, általában még meglátogattuk a helyi szórakozóhelyeket. Ilyenkor nyílt alkalmunk megismerni a többieket a mezőgazdaság keretein túl, hogy kinek mi a hobbija, szeret-e táncolni, barátkozó típus-e. És igazi barátságok szövődtek, olyanok, melyek megnehezítették az elválást. Utolsó nap Rancourt úr kezdeményezésére egy nagy körbe állva mindenki elmondhatta a véleményét a mögöttünk álló két hétről. Számomra a legfontosabb az volt, amikor egy olasz fiú kimondta, amit csak sejtettünk, hogy a magyaroknál barátságosabb csapat nem volt ezen a konferencián. Szeretném ezzel zárni a soraimat, hiszen a mai napig is így gondolok erre az utazásra.