Rendhagyó találkozó a kollégiumban

„Sok van, ami csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb" - írta harmad fél ezer évvel ezelőtt Szophoklész. És ez a csodálatos ember nem utolsósorban éppen azért is csodálatos, mert soha nem nyugodott bele a csodákba. Újra és újra és nemzedékről nemzedékre megostromolta az ismeretlent, az érthetetlent, a felfoghatatlant - a csodálatost. Valamilyen okból ismét és ismét felfedezésre indult a tengerekre, az Északi-sarkra, a Déli-sarkra, és van, aki Zips-ből (Szepesség) Schlezien-ig tartó vándorútjáról Biskepbe, a Keleti Édenbe jutott el.

Március 31-én este a Szent István Egyetem gödöllői Kollégiumának Gorka-termében népes családja kíséretével igen hosszú úton vezette végig hallgatóságát Demszky Gábor Budapest főpolgármestere, aki évekkel ezelőtt alapos kutatással igyekezett kideríteni családjáról: „honnan vagyunk, miből vagyunk, honnan jövünk", mert, mint írja: „nap mint nap az foglalkoztat, hogy felfedezzem és hitelesen elmondjam a történetemet, azt a kusza vonalat a múlt ködében is követve, amely az ősök sárban és koszban puhán eltűnő lábnyomához vezet. ... A gyarapodó anyagból engem leginkább a többszörös identitás, az új hitek keletkezése és elmúlása, azok a szerteágazások és összekeveredések, hétköznapi drámák érdekelnek, amelyeken tragikus nyomot hagyott a szlovák vészkorszak éppen úgy, mint a szovjet kommunizmus hazugsággépezete."

Demszky Gábor Keleti Éden címmel megjelent kötetéből idézett gondolatot annak a közös érzésnek a megfogalmazásával folytatom, ami a beszélgetésre összegyűlteket valóban a szerző útitársává, barátjává tette, s az amatőr családfakutatás rejtelmeibe is bevonta. Az volt ennek az estének az egyik legnagyobb értéke, hogy magunkban mi is felfedeztük - ahogyan a nagy görögök is felfedezték - korunk emberét, korunk társadalmát. Igaz, azzal a legtöbbünk nem dicsekedhet, hogy két-háromezer év ismereteivel okosodtunk is. Az önmagunkban, a bensőnkben rejlő csodákat, vagyis a legnagyobb csodákat deríti fel legnehezebben a csodálatos ember.

Milyen volt hát a 19. és a 20. század? - ezt a kérdést láttam a fiatalok tekintetében. Demszky családi-szociográfia szereplőinek - Andreas (András) a dédapa, Vilma, Eduárd, és Rudolf nagyapa, Mangi (Margit) nagymama, Ilus néni, Médi, Babszi, az édesanya és édesapa - a története felgyújtotta a képzeletet, megremegtette a szíveket, de a történet közben éhen hagyta a valóságvágyat. Milyen volt hát ez az egész? - erre kíváncsiak, ezt szeretnék tudni az ifjak. Mi azt hisszük, öregek, hogy tudjuk, de a teljes valóság megismeréséhez minden korosztálynak kellenek olyan könyvek, dokumentumok, amilyet Demszky Gábor adott a kezünkbe. Akik ott voltunk ezen az estén és feszülten, izgatottan, minden szóra ügyelve hallgattuk az „igaz mesét", valamit megtudtunk, amit eddig nem tudtunk. Pedig hasonló történet - kisebb-nagyobb eltéréssel - sok családdal megeshetett. Demszky Gábor a köztudat egy betokosodott sérülését felnyitotta és - egy Ady-vers sorával élve -„történelmi leckét" adott valamennyiünknek: lányoknak, fiúknak, időseknek és ifjaknak, hogy akik itt élünk a Kárpát-medencében örökre megtanuljuk - ereinkben európai vér folyik. Van, akinek szász, s akinek szláv, másnak német, vagy francia, esetleg olasz, vagy szerb, talán horvát, esetleg osztrák, s lehet, hogy török, netán román. Igen, a mi magyar szívünkben Kelet és Nyugat egyaránt fészekre talált.

Az este végén kisebb-nagyobb csoportokba verődtek a fiatalok. Dr. Bujáki Gábor kollégiumi főigazgatóval váltottam néhány szót. - Biztosan sokan vannak, akik elgondolkodnak a hallottakon. Új ismeretek feltárása, megszerzése mindig segíti a fiatalt abban, hogy a felelősségek és a lehetőségek a helyükre találjanak a társadalomban és az egyénben, Segít, hogy az ember kinyissa a szemét és a száját, s így könnyebben felszínre kerülnek az ellentétek, megélénkülnek a viták. Azt remélem, hogy a hallottak a nagyon vágyott és várt egység békés vitáit eredményezik.

És mit tehet mindehhez hozzá a krónikás? - Az utóbbi években gyakran hallottam, hogy az ilyen találkozásoknak nincs semmi értelme. Lejárt az idejük. Szerencsére Gödöllőn - egy hosszabbra sikerült némaság után - ismét elkezdték, mert az értelmiségnek száz arca van. Esetleg egy könyvtárteremben ül a hallgatóval szemben, esetleg egy szemináriumi terem padjában, vagy éppen egy kollégiumi szobában, és gondolatokat cserél a társával. Kérem, ne hagyják abba. Ha tíz üresjáratú találkozóra csak két tartalmas jut, akkor is megéri a fáradozást. De az arány - ha jól és okosan szervezett a rendezvény - inkább fordított lesz. Ki kell próbálni!

Csiky

*

A kollégiumi esten énekkel és hegedűjátékkal fellépett Németh Anikó előadóművész, akit édesapja, Németh Géza brácsaművész (képünkön) és Bíró Péter zongoraművész kísért.