A kinyíló világ

A média és az informatika fejlődésével a föld lakóinak harmada számára kinyílt a világ, sőt minden tízedik ember megteheti, hogy elutazzon a földgolyó bármely részére. Az ember a történelem kezdetétől beleszületett egy élettérbe, egy évszázadok alatt kicsiszolódott lokális kultúrába, amely szűkebb környezete minden problémájára megoldást adott. Ennek a térnek a határait a közösségnek csak néhány tagja lépte át. Ezek az emberek - kereskedők, mesterek, lelkészek, tanítók, katonák - olykor megbirkóztak az ismeretlennel, máskor elvesztek az idegenben. A 19. század második fele, a 20. század egésze azonban már emigránsok tízmillióit terelgette a kontinensek között. Mi magyarok sem kerültük el ezt a népvándorlást, ma a Kárpát-medencén kívül közel három millió magyar gyökerű ember él.

Az emigráció megjelenése óta az otthon maradottak általában irigykedve tekintettek a távol kerülőkre, pedig a különféle szociológiai felmérések szerint többen süllyedtek el a nemzetek olvasztó tégelyében, mint emelkedtek a felszínre. Idegen nyelv, idegen kultúra, a családi háttér hiánya csak az erős, céltudatos ember számára ad esélyt. Ezért mondták még a sikeres vállalkozók is, hogy az első hazát váltó generáció egyúttal áldozat is. Egyszóval a kinyíló világ nem csak lehetőség, de veszélyforrás is.

Az idő haladtával az emberiség számára egyre nő a mobilitás lehetősége. A dinamikusan fejlődő nyugati világ nemcsak engedi, de egyenesen várja a tehetséges fiatalokat, akik vérfrissítést jelentenek a vezető nemzetek tudományos és gazdasági életében. Az Európai Unió is ösztönzi azoknak a fiataloknak a képzését, akik már nemcsak nemzeti dimenzióban, de kontinensnyi méretekben tudnak gondolkodni. Európa különösen ösztönzi a hazájukon kívülre kerülteket, hogy őrizzék nemzeti karakterüket, de mozogjanak otthonosan az új körülmények között.

Vajon miért kell egy tehetséges fiatalnak külhonban munkát keresnie? Miért nem törődnek azokkal ilyen sokat, akik úgy szeretnének élni, mint szüleik, itthon a nemzeti határokon belül? Maradhat mindenki a helyén, de már nem élhet úgy, mint elődei. Nem lehet elbújni a változás elől, mert körbe veszi, föléje nő, bekebelezi.

Muszáj merőben újszerűen gondolkodni, ahogy a retorikai közhelyszótár mondja, paradigmaváltásra van szükség. Ez a váltás azonban nem mindenütt következett be. Az elindulóknak a legtöbbször csak új lakhelyük őslakosai által nem vállalt munka jut.

Szerencsére ezrekre rúg azoknak a honfitársainknak is a száma, akik a tudomány, a gazdaság, az uniós hivatalnoki apparátus ösvényein indultak el, látszólag megbecsült tagjai lettek munkahelyi közösségüknek. Ezt azonban inkább csak tőlük tudjuk, mert nem olvastam olyan kutatásról, amely ennek a rétegnek a valós helyzetét, motivációit vizsgálná. (Talán érdemes lenne egyetemünknek is ilyen diploma vagy PhD témákat kiírni!)

Vajon mennyien kerültek ki egy másik világba az ösztöndíj, a magasabb fizetés reményében? Hányan szerettek volna csak tapasztalatokat szerezni, mint a középkor céhlegényei, hogy aztán itthon, a megszokott hazai környezetben teljesedjen ki életpályájuk? Úgy gondolom, hogy az elmúlt két évtizedben inkább az ösztönök irányították a változtatást kezdeményezőket, semmint egy tudatos karrierépítés.

Két évtized egy nemzet történetében nem nagy idő. Amit mulasztottunk be lehet pótolni. Ebben a feladatban főszerep jut az egyetemeknek, akik a társadalom egyik legértékesebb részével gazdálkodnak. A világ tudatos kinyitása, az egyéni, a nemzeti és az uniós célok összehangolása a szellemi műhelyekben történhet meg, a politika eszközei erre nem alkalmasak.

Karunknak is van egy - a visegrádi országokkal közös - kísérlete, amelyben feltétlen hiszek. A krakkói, a nyitrai és a prágai egyetemmel kötött együttműködésünk keretében a diákok szemeszterenként más-más országban folytatják a tanulmányaikat, majd a képzés végén mind a négy egyetem által elfogadott diplomát kapnak. A diákok így tudatosan készülnek a nemzetközi feladatokra, megismerik egymás nemzeti érdekeit, szemléletét, s ezáltal a saját céljaik is kikristályosodhatnak. A kezdeményezést hasznosnak tartom azért is, mert eddig ezen országok egyike-másika néha gyanakvással tekintett egymásra. Egymás ellen kerestek távoli szövetségeseket, miközben a közös sors egymás segítését indokolná.

A mai napig borzolja a kedélyeket a közelmúltban kirobbant szlovákiai nyelvtörvény ügye. Láthatjuk, hogy ez nem az egyetlen konfliktus a rendszerváltozás óta. A hazai diplomácia eszközei meglehetősen korlátozottak a magyar érdekek érvényesítésére, és az Európai Unió sem tudja felvállalni az ítélőbíró szerepét. Az ehhez hasonló helyzetek kezeléséhez más út vezet. A társadalom egészének fel kell ismernie, hogy közös a sorsunk, hogy csak olyan jövőt képzelhetünk el, amelyben a Kárpát-medence minden népe megtalálhatja a boldogulását. Ebben a hétköznapi emberek gondolkodásmódja sokszor sokkal józanabb és racionálisabb, mint a politikusoké. A „kisember" azonban nem rendelkezik érdekérvényesítő képességgel. A kultúra, a tudomány területe lehet az, amely egyfajta rendszert visz ebbe a gondolkodásba.

A közelmúltban a nyitrai Szlovák Agrártudományi Egyetem Gazdaság- és Vezetéstudományi Kara egy cseh és egy lengyel professzorral együtt a részemre adott díszdoktori címmel ismerte el e téren végzett erőfeszítéseinket. Személyes örömön túl az egyetemünk felé irányuló gesztusnak is tartom ezen tudományos elismerést. A tudomány még ebben az ellentmondásos légkörben is megtalálta a módját, hogy némiképp csökkentse az egyéb területeken gerjedt feszültséget. Azt hiszem, a világra való nyitás kulcsát is itt kell keresnünk. Mindig tudnunk kell, hogy honnan indulunk és hová tartunk. Nem hagyhatjuk el anyanyelvünk, kultúránk helyszínét úgy, hogy annak végérvényesen hátat fordítunk. Akkor vagy gyökértelen szerencsevadászokká válunk, akiknek mindig ott a hazájuk, ahol jobban érzik magukat, vagy áldozatnak, mint a 19. század emigránsai.

Persze nem könnyű ez az út sem, nehéz és lassú folyamatról van szó. Ahogy a világ kinyílt, a tudományok kiteljesedtek, az ember a részek rabjává vált. „Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban," - fogalmazta meg az elbizonytalanodás érzését Ady Endre A kocsi-út az éjszakában című versében. Tétovák lettünk mi is, éljünk a társadalom bármelyik szintjén, napos vagy árnyékos oldalán. Az egyéni és közösségi ambícióinkban ott kell lennie az egészre való törekvésnek, amelyet az adott kor földrajzi, gazdasági és mindenekelőtt kulturális keretei határoznak meg. Az ösztönszerű nyitás csak ritkán sikeres, de tudatos tervezéssel az egyén boldogulását és egy nemzet felemelkedését szolgálhatja.

Dr. Villányi László

dékán