Üzenet - beszélgetés dr. Solti László akadémikussal, a SZIE rektorával

RÉTI L. LÁSZLÓ - BALÁZS GUSZTÁV

- Az egyetemi közvéleményt erősen foglalkoztatja, vajon miként hat a mostani válság a mi helyzetünkre - kérdeztük a SZIE rektorát.

- A válság nem állt meg egyetemünk kapuinál: költségvetésünkből eddig 200 millió forintot zároltak, amit még ki is lehetne bírni. Csakhogy a krízis megmutatta, megvilágította azokat a gyakorlatban hibásnak, leegyszerűsítőnek bizonyult intézkedéseket is, amelyek ugyancsak nehezítik a munkánkat. Ilyen például az a korábbi tévhit, amely a tudás alapú társadalom viszonyaira történő felkészülést a felsőoktatási létszámkeret többszörösére emelésével kívánta megválaszolni. Pedig ez az „egyetemképesség" kritériumait meglehetősen óvatlanul, mechanikusan kitágító lépés csak újabb gondokat generált. A fejkvóta szerint támogatott egyetemek ugyanis kényszerpályára kerültek: gazdálkodási egyensúlyuk fenntartása és fejlesztési terveik megvalósítása érdekében egyre növelték hallgatóik létszámát. Ez viszont „tömegképzési tünetekhez" vezetett, s mára a minőségromlás meggátlása elsőrendű cél lett.

- A válság nyomasztó terheit az „átállás" gondjai is növelik?

- Pontosan. Nézzük például a valóban fordulat értékű lineáris oktatást. Többször elmondtam, hogy nem az euro-atlanti országokban általános gyakorlattá váló lineáris képzés ötletével van probléma, inkább azzal, hogy „hazai szokás szerint" hajlandóak vagyunk elfeledkezni történelmünk egyik nagy tapasztalatáról. Amikor a másutt bevált jó és hasznos rendszert idehozzuk - amire szükség van, hiszen beköt minket a nagy nemzetközi áramba -, nem feledkezhetünk meg azt a magyar viszonyokhoz hozzáigazítani. A bolognai rendszer bevezetésével ugyanis kiderült, hogy a kétszintű képzés nem ad automatikus választ a középvezetők hiányára. Vélhető, hogy az ezt a feladatot korábban jól ellátó főiskolák kisebb korrekciókkal beilleszthetők lettek volna a Bologna-szisztéma struktúrájába és továbbra is jól képzett, gyakorlat-orientált szakembereket nevelnének. Az új működési móddal kapcsolatban - tapasztalatok híján - így is maradnak nyitott kérdések. Például nem lehet pontosan megjósolni, miként fogadja majd a munkaerőpiac az alapképzésben most először végző BSc diplomásokat, és mi lesz a sorsuk azoknak, akik nem tanulnak tovább MSc szinten. Most már persze azzal számolhatunk, hogy a főiskolák mindent elkövetnek a mesterképzési (MSc) jogosítványt kapjanak. Csak így látják biztosítottnak „talpon maradásukat", hogy lesznek hallgatóik. Teszik ezt annak ellenére, hogy esetenként hiányosak a szükséges tudományos és személyi feltételeik. De mert kényszer alatt cselekszenek, nehéz lenne számon kérni valamiféle „aufklérista" magatartást rajtuk. No, de ezzel már az integráció területére tértünk.

- Gondoljuk, itt is akadnak tennivalók...

- Tennivalók mindig vannak bőségesen. Viszont elmondható: a SZIE a legjobb úton van ahhoz, hogy szerves egységgé, „élő organizmussá" váljon. E folyamat perdöntő bizonyítékának tekintem, hogy a Tessedik Sámuel Főiskola a mi integrációs rendszerünkbe került, hozzánk csatlakozott. Azt tervezzük, hogy ha a hallgatóknak „kifutást" ígérnek, egyetemi fakultásaink részvételével a Békés megyei karokon is indítunk MSc képzéseket, igazolandó a mondást, hogy mindig lehet „másként".

- Miként birkózik meg a SZIE a halmozódó, torlódó feladatokkal?

- Tesszük, amire módunk van. A hozzánk jelentkezők száma folyamatosan nő, van miből válogatni. A SZIE-nek van elfogadott programja, s én azért dolgozom, hogy a benne foglaltak ne csak elvek maradjanak, hanem meg is valósuljanak. Tudom, és egyáltalán nem örülök, ha ezt kisebb-nagyobb konfliktusok kísérik. De csak megismételhetem, továbbra is érvényesnek tartom az általam meghirdetett, a szenátus által jóváhagyott stratégiát: a minőség, az átláthatóság, a karcsúság és a naprakészség követelményeit. A gyorsan változó viszonyokhoz való rugalmas, ésszerű alkalmazkodás fontosságára, megkerülhetetlenségére kívánom irányítani a figyelmet, amikor mindenkit arra kérek, hogy ki-ki a maga „frontján" dolgozzon eredményesen, munkáját hassa át a józan helyzettudat, a felelősség, a kezdeményező szándék illetve törekvés, a kritikus innovativitás, az „egészben" való gondolkodás és a szolidaritás, a minden téren érvényesített minőség. Csakis ez lehet a mi válságmenedzselő stratégiánk. Örömmel említem, mert szerénytelenség volna elhallgatni: a SZIE gazdálkodása - az itt-ott felbukkanó hamis híreket cáfolva - egyensúlyban van, az egyetem stabil és fizetőképes. Fizeti a béreket és járulékaikat, köztartozása nincsen, sőt bizonyos tartalékokkal is rendelkezik, ami nagyon kevés társintézményről mondható el. Az egyetem egyszemélyi felelős vezetőjeként ki kell mondjam: végtelenül szomorú, hogy akadnak, akik hamis információkkal rombolják az egyetem imázsát. Tiltakozom az ilyen módszerek ellen és ismételten hangsúlyozom: miközben másutt sokakat fenyeget az elbocsájtás, a leépítés réme, a Szent István Egyetem még senkit sem küldött el pénzügyi okokból. Minőségi cserére ellenben szükség lehet: tarthatatlan a kényelmesség, a teljesítmény visszatartása, és az, hogy valaki jószántából jön be vagy éppen nem a munkahelyére. Az egyetem olyan „közös vállalkozás", amelynek minden tagja felelősséggel tartozik mindazért, amit tesz, vagy amit elmulaszt.

- Megélhetésünkről magunknak kell gondoskodni?

- Ez az egyetlen túlélést és fejlődést ígérő stratégia. Bízni kell magunkban, integrációs partnereinkben, akik hozzánk szegődtek, velünk együtt akarnak boldogulni. A kutatóktól, tanároktól például joggal elvárható, hogy aktívan és eredményesen pályázzanak. Ne csak kevesek viseljék az egyetem közterheit! Persze igazságtalan az egyoldalú előnyök „taktikája" is, vagyis az elnyert pályázati forrásokat kivinni az egyetemről. A pályázatokon veszíthetünk is, de azokon részt venni, hadd mondjam így, ezzel együtt is kötelező.

- S mit jelent mindez a hallgatókra szabva?

- Miután minden a hallgatókért van, segíteni kell őket annak felismerésében, hogy az egyetem pazar lehetőség, amivel élni kell tudni. Ide járni felelősség és kitartó munka, s nagyfokú igényességét magunkkal és másokkal szemben is. Látniuk kell, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Vagyis, ha nem is lehet valamennyi hallgatónktól elvárni a vibráló intellektualitást, mindenkinek meg kell adni az esélyt az önmegvalósításra. Ennek érdekében igen sokat tehetnek a kollégiumok és mindannyian, például azzal, hogy igényes szellemi környezetet alakítunk ki. A tehetséggondozással együtt - utóbbira kínál speciális lehetőséget a második alkalommal meghirdetett egyetemi képzőművészeti alkotótábor - magam különösen a gyakorlati képzés lehetőségeinek kiszélesítését szorgalmazom. Ennek érdekében számos megbeszélést folytattam, legutóbb a gödöllői TEVA vezérigazgatójával, majd a gépészkar dékánjával együtt Ózdon az ottani mezőgazdasági gépalkatrészgyárban. Bízom benne, eredménnyel.