Modernet, korszerűen - Beszélgetés Mezei Tibor dékáni kabinetigazgatóval

Modernet korszerűen – Beszélgetés Mezei Tibor dékáni kabinetigazgatóval
Gödöllőn hatvanéves lett a gépészképzés; a kar történetéről szeptemberben dékánok adtak áttekintést, s tekintélyes kötettel köszöntötték a jubileumot. Egyetemünk műszaki fakultásán csendes, kemény munka zajlik - koncepció-ütközések, nehéz viták is kísérik a kar jövőjéről folyó eszmecserét. Ezek szervezésének, generálásának a kezdetektől részese Mezei Tibor dékáni kabinetigazgató.RÉTI (LANTOS) LÁSZLÓ – Melyek a viták kiindulópontjai? – kérdeztük. – Közhellyel kezdem. Ami volt, elmúlt. A világ alapvető változásokon megy át; a tegnapi igazságok immár nem vagy másként érvényesek. A huszadik század végének egyedülálló eseménye volt a nagy próbálkozásnak – a „szocializmusnak” – a bukása. Új politikai, gazdasági szövetségi rendszerek, integrációk alakultak, módosultak. A változások és a változtatások az anyagi világban, a társadalomban és a gondolkodásban is valóságos forradalmat csinálnak. Ma már technikai, technológiai téren Kína és India is lehet példa. A kutatók újabb és újabb tudományos plafonokat törnek át a természettudományokban, de az emberiséget foglalkoztató alapvető gondok változatlanok. A világban soha ennyi szegény ember nem volt és a Föld lakóinak a számát a század végére 9 milliárdra prognosztizálják. Ebben a környezetben, kell értelmezni és meghatározni a feladatainkat az általunk megtett útra is tekintettel. Ami volt, tényleg elmúlt, de a jövőnk azért a múltban gyökerezik. Ezért néhány dolgot világosan és egyértelműen ki kell mondanunk. A gödöllői mezőgépészet teljesítette azt a feladatot, amiért létrehozták. A tulajdonosi struktúra rendszerváltást követő megváltozásáig jól szolgálták a nagyüzemi mezőgazdaságot a rendszerszemléletű, technológiák és eszközök tervezésére, üzemi alkalmazására felkészített mérnökök. Akkoriban gyakran 10 főt meghaladó számban dolgoztak gépészmérnökök egy-egy nagyüzemben. A mezőgazdaságban minden 100 hektárra jutott egy diplomás. A mezőgazdaság színvonala, a meghonosodott technikai kultúra tette lehetővé a magyar mezőgazdaság világ élvonalába emelkedését. Akkor olyan gépészmérnökökre volt szükség, akik gépeket, géprendszereket, technológiákat tervezni és üzemeltetni egyaránt tudtak. A termelésben körülbelül 140 000 akkori viszonyok között jól képzett mezőgazdasági szakmunkás is a segítségükre volt. – És jött a rendszerváltás…– Mondhatjuk, felkészületlenül érte az egyetemeket is. De ki tudta, mire kellett volna felkészültnek lenni? A változások radikálisak, mélyek, és történelmileg nézve meglehetősen gyorsak is voltak. Megváltoztak a struktúrák a termelésben is. A korábbi birtokviszonyokhoz, üzemi szerkezetekhez, termelési kultúrákhoz alkalmazott gépek és géprendszerek fizikailag, de főleg erkölcsileg elavultak. Rendkívül nehéz helyzetbe került a magyar mezőgépfejlesztés és gyártás. Konkurens tőkeerős nyugati nagyvállalatok sora lépett a hazai piacra, akik az elektronika és az informatika legújabb eredményeit alkalmazták a termékeikhez és a technológiákhoz. Ennek következtében a visszamenőleg már abszurditások közé sorolható olyan romantikus elképzelések gyorsan elmállottak, mint például, hogy régen jól bevált primitív gépekkel (Hoffher, DUTRA) vagy, akár „faekékkel, tehénvontatással” is versenyképesen forgathatjuk a földet. Mindezek, és a még fel nem sorolt változások lépésre kényszerítették a kart a mezőgépészeti hagyományokra épülő oktatásában is. A hagyományos mezőgazdasági gépészmérnökképzés, mint egy nagy tehetetlenségi nyomatékú lendítőkerék lendületben maradt még tíz évig, de a változások lelassították. Ma kevesebb mezőgépészt vesznek fel összesen az országban, mint amennyit régebben Gödöllőn egy évfolyamra felvettünk. Sürgősen új oktatási koncepcióra, stratégiára volt szükség. Számolni kellett azzal, hogy a stratégia kialakításától a „kész” mérnökig hosszú út vezet, sok időt, minimum egy képzési ciklust, azaz három, öt évet igényel, és más személyi feltételeket, infrastruktúrát követel. – Dönteni pedig kellett, és most is voltak alternatívák.– Az egyik ilyen választható cselekvési irány az volt, amely számolt a meglévő szakmai bázissal, kapacitásokkal, szokásokkal és tapasztalatokkal, adottságokkal, a műszaki kultúra általános állapotával, és sok minden mással. A mezőgazdasági gépészmérnökképzés természettudományi, matematikai, műszaki megalapozása gyakorlatilag azonos volt a három ötéves gépészmérnökképzést folytató egyetemen: a BME-n, Miskolcon és Gödöllőn. A mezőgépész (és pl. Miskolcot érintően a bányász, kohász) szükséglet lecsökkent, ezért irányt kellett váltani. Legkisebb megrázkódtatással a jelző nélküli, vagy ahogyan régebben nevezték, az általános gépészmérnökképzés irányában lehetett elmozdulni mindenhol. Számolni kellett azonban e konkurens intézmények ellenállásával, ezért először hiánypóló képzéseken gondolkodtunk. Így indítottuk el a kommunikációtechnikai mérnökképzést. A kis létszámú, de nagysikerű szakot azonban központilag megszüntették a szakok revíziójakor. Meg kell azonban jegyezni, hogy a képzés személyi feltételeit színvonalasan e képzéshez csak jelentős számú külső óraadó bevonásával és a BME-vel együttműködve tudtuk biztosítani. A médiatechnika és a klasszikus mezőgépész képzés közötti óriási különbség miatt belső személyi fejlesztéssel rövidtávon nem volt megoldható a feladat. Maradt tehát reális központi célként az, hogy a technológiatervező, gépüzemeltető beállítottságú mezőgazdasági gépészmérnökképzésről gépkonstruktőri ismeretekkel bíró, ipari tudományos vívmányokat értő és alkalmazni tudó gépészmérnökképzésre térjünk át. Ennek már csak elméleti alternatívája lett volna a szuper high-tech mesevilágszerű magaslataiba emelkedni képes „kandókálmánok” „termelése”. Szendrő Péter és Vas Attila dékánsága idején készítették elő, hozták meg a kar sorsát alakító döntéseket, melyek szerint a jövőben gépészmérnököket fogunk képezni. A mezőgépész gyökerekből kinövő fa törzse a gépészmérnökképzés lett, amelyen ággá zsugorodott a mezőgazdasági és élelmiszeripari gépészet. Megjelentek viszont az új „hajtások” is a GTK-val közösen végzett műszaki menedzserképzéssel, valamint az informatika és az elektronika gépészeti alkalmazásaival foglalkozó mechatronikai mérnökképzéssel. A meglévő feltételek ugyanis alkalmasak voltak ezekhez a változásokhoz, és nem jelentettek eltávolodást a tényleges igényektől. Ma a karnak alig lenne összesen 100-nál több hallgatója, ha a 90-es években nem hozza meg a kar ezeket a döntéseket és csak mezőgazdasági gépészeket képeznénk. A mai napig is vitatják azonban, hogy helyes irányban indultunk-e el, mert már 10-nél több felsőoktatási intézményben folyik gépészmérnökképzés, műszaki menedzserképzés ott is, ahol ennek eleddig semmilyen tradíciója sem volt. Belépett a verseny az oktatási piacra is, de akkor, ott, igazán még senkinek nem volt eligazító értékű tapasztalata. Világosan láttuk viszont, hogy nem szabad beszorulnunk a mezőgazdaságba. Sokan vélik úgy a mai napig is, hogy egy másik cselekvési irányba, a biológiai mérnöki rendszerek irányába kellett volna a képzéssel és a kutatással is fordulnunk, szorosan együttműködve a Mezőgazdaság- és Környezettudományi Karral. A mezőgépészethez ez ugyanis közel áll, és a képzési konkurencia is kisebb lenne. A gépészet, az elektronika és az informatika biológiai alkalmazásai napjaink egyik legnagyobb kihívását jelentik a tudománnyal szemben. Talán biomechatronika vagy agromechatronika lehetne az új gépészeti irányzat, de ez számunkra járatlan út, kockázatai vannak, komoly technikai és személyi feltételrendszer fejlesztést igényelnének, viszont nagy vonzereje lehetne hazai és nemzetközi szintéren is. Szerintem érdemes lenne kockáztatni, mert újabb közhellyel: kockázat nélkül nincs nyereség! Példa erre Sitkei György, vagy Szász András tevékenysége, akik munkásságukkal irányt mutattak, segítették e téren a gyorsan fejlődő tudományos világgal meglévő kapcsolatainkat.– A felvállalt feladathoz megfelelő tudományos háttér álljon rendelkezésre?– Kétségtelen, nálunk is elsőrendű feladat lett a tudományos kutatás szélesebb alapokra helyezése. Ám az irányváltás az agrárműszaki szakterületről az ipar irányába még akkor sem egyszerű, ha minden személyi és technikai feltételrendszer rendelkezésre áll. A döntően mezőgazdasági megrendelői kapcsolatrendszer részben megszűnt, részben átalakult képzési, kutatási szolgáltatási igényei megváltoztak, számunkra lecsökkentek. Ehelyett erőteljesen bővíteni kellett az ipari kapcsolatrendszert. Be kellett kopogtatni az újonnan letelepült multinacionális vagy hazai ipari cégekhez, hogy „Jó napot kívánunk! A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Gépészmérnöki Karáról jöttünk és kutatási fejlesztési együttműködést szeretnénk kezdeményezni Önökkel.” „Rendben van, de mi nem traktort és kombájnt gyártunk”- lehetett volna válasz. Megváltoztattuk ezért a kar nevét, töröltük a mezőgazdasági jelzőt. A Gépészmérnöki Kar elnevezés indokolt is volt, mivel ekkorra már a mezőgépész hallgatók aránya drasztikusan lecsökkent.Azt tapasztaltuk, hogy gyakran még a környező településeken lévő cégek is úgy tudták, hogy Gödöllőn agrártudományi egyetem van és fogalmuk sem volt róla, hogy itt gépészmérnökképzés folyik és ipari kutatásokat és fejlesztéseket is végeznek. Az átállás tehát nem volt egyszerű. A műszaki tudományok művelése drága és eszközigényes. A gyakorlattal, az üzemekkel való kapcsolatok erősítéséhez, eredményes pályázatokra – egészében piacképes tevékenységre, „munícióra” volt szükség. Éppen olyanra, mint amelyek hiányoztak egyébként Kelet-Európa szerte. Egyszóval nehéz, bonyolult, egymással összefüggő feladatsorról van szó, aminek minden eleme tulajdonképpen egyenrangú. – Van-e már tapasztalatuk, visszajelzésük, hogy jól döntöttek? Mit mutatnak a tények? – A kar jelenlegi személyi állományát figyelembe véve – ami pontosan fele a rendszerváltás korinak – az oktatási kapacitásunk mintegy 1500-1600 fő egyenértékű hallgató, ami mintegy 2000 fő nappali, levelező és szakirányú továbbképzéses hallgatót jelentene. Effektív terhelésünk azonban körülbelül 800-900 fő egyenértékű hallgató, ami mögött 1300-1400 fő valós hallgatói létszám rejlik. A kedvezőtlen demográfiai folyamatok ellenére évről évre nő a felvett hallgatói létszámunk. A 400 fő fölötti első évfolyamos hallgatói létszám alapján meg kellene, legyen az 1500-1600 fő egyenértékű hallgató, de mondhatnám, gépésznek lenni felelősség. Aki nálunk tanul, annak tudnia kell a matematikát, a fizikát, a ráépülő mechanikát, hőtant, áramlástant, villamosságtant stb. és persze viselnie kell az egészséges felelősségérzetet is, mint másutt. Így a 400 fő harmada, fele sajnos idő előtt eltávozik. Lehet, hogy mást és másként kellene oktatni? Szerintem igen, de a központilag meghatározott egységes kimeneti követelmények meghatározzák az „inputot”.A jó hírünk toborzó erő; az igényességünk meg figyelmeztetés. Talán emiatt van, hogy a jelentkezésekkel alapvetően nincs baj. A BSc státuszaink hellyel-közzel betöltöttek, de hiába keresnek ezer mérnököt folyamatosan a magyarországi cégek, a műszaki szakok nem tudják minőségi jelentkezőkkel felölteni a képzési kapacitásaikat. Ennél sokkal komolyabb gondot okoz az MSc képzés. A mérnökhiány és a szerintem túl magasra sikeredett mércét teljesítő BSc-s tananyag miatt a hallgatók egy része rövidtávon nem szándékozik továbbtanulni. Nem látják, hogy miként hasznosulna az MSc többlet a pályájuk kezdetén. – Hadd jegyezzük meg: egy bő évvel ezelőtti intern kutatási program, amelyet Szociológia Tanszékünk alakított ki és 243 gépészhallgató megkérdezésével hajtott végre, egybevág a most hallottakkal, s a főbb okokat is megjelöli: a jövőről elképzeléssel nem bírók háromszor többen vannak, mint akik vallják, hogy határozott elképzelésük van szakmai perspektívájukról. Örökös probléma a gyakorlattal való szinkronitás elégtelensége. – Az összefüggés vitathatatlan. Tény, hogy ma Magyarországon, de a fejlett nyugaton is, nagy mérnökhiány van. Az új technika működtetése, megértése, menedzselése nem képzelhető el egy magas szintű, fejlődésre nyitott műszaki felkészültség nélkül. Ezért keressük azokat a megoldásokat, amelyek segítenek megadni a választ, ezért is kell erősíteni a szinergia-hatásokat, a karok és a fakultások közti konstruktív együttműködést. Az egyetem, felfogásunkban, a tudás „termelésének”, megújításának, kritikai meghaladásának a műhelye, amely úgy hasznosítja a tanításban a már tudottat, hogy közben felhívja a figyelmet azokra az adósságokra, a bizonytalanságokra, amelyeket a gyakorlat jelez. Vagyis kialakít egy igényt az egyedülálló szemléletre. – Az oktatók közismerten magas óraterhelése is akadályozza, hogy elegendő energia jusson a gyakorlatra. – Ez igaz, de a nagy óraterhelés sem lehet menlevele a gyakorlattól való elszakadásnak. Az egyik alapprobléma az, hogy a bolognai folyamat az egyetemeken, BSc szinten, nem az ötéves gépészmérnökképzést igazította a hároméves főiskolai szint gyakorlatorientált képzéséhez, hanem sokkal inkább 7 félévbe betömörítette az ötéves elméleti képzést. Ezt szerintem felül kellene vizsgálni az MSc képzések hamarosan összeálló tapasztalatait is figyelembe véve. A másik dolog, amit el kell ismerni, hogy lecsökkent létszámú tanári kar végzi a réginél több feladatot (a kar oktatóinak száma a ’80-as évekhez viszonyítva közel felére 78 főállású oktatóra, kutatóra csökkent). A kar sikerágazatává tettük azonban a ma már több mint 30 hazai és multinacionális céggel folytatott kooperatív gyakorlati képzést, amelyen egy vagy két félévet vállalati környezetben projekt feladat megoldásával töltenek a hallgatók. Meg vagyok róla győződve, karunk jó úton jár, jól választott. Úgy tudjuk, a nálunk végzettek valamennyien dolgoznak, néhány hónap után mindenki talált munkát, ami a legnagyobb érv a döntésünk mellett. – Vannak-e jó példák a kutatás gyakorlat-orientáltságára?– Van példa előttünk. Egyetemünk egykori rektora, Kocsis Károly professzor világhírt és elismerést szerzett azzal, hogy még a ’80-as években, Európában elsőként mérte fel komplexen és tette közzé országunk energetikai célú biomassza termelő és hasznosító kapacitását. Legyen ez figyelemfelhívó abban a tekintetben is, hogy a tudomány nálunk is szinkronban lehet a gyakorlattal. Ezt a kötelező szinkronitást igyekszik karunk működtetni, amikor kölcsönös érdekből jó kapcsolatokat ápolunk olyan nagyüzemekkel, mint például a Claas, General Electric, Bosch, Kuka Robotics, Haldex, Audi, IBM, BPW Hungária, TEVA, ATEV, T-Systems, Rubin Zrt., Plastexpress, Energotest, Axiál, KITE, IKR, AGCO, Sony, Lear, Actaris, Oncotherm, Sanofi-Aventis, ThalesNano, Penda stb. Az SKF például ez évben az Evolution című kiadványában a 12 nyelven nyomtatásban, 8 nyelven on-line adott hírt a Gépészmérnöki Karral folytatott együttműködésről. A kölcsönös érdek nemzetközi mértetekben is a legnagyobb biztosíték a hatékony együttműködésre. A multiknak jó szakemberekre, nekünk jó hírre és névre van szükségünk. Rendszeressé vált, hogy ők fizetnek azért, hogy a pályázat útján kiválasztott hallgató náluk töltsön féléves a gyakorlatot. A gyakorlat pótolhatatlan, mert alkalmat ad arra, hogy hallgatóink betekintsenek a készülő világ laboratóriumába. – Az oktatás nem öncél – szólni kell a piacismeret és a gazdaságműködés követelte szempontokról is. – Valóban, a korszerű szemléletű mérnök muníciójához hozzátartozik a megfelelő szintű közgazdasági ismeretanyag is. A mérnök azonban nem közgazdász, és mint ahogy a közgazdász sem mérnök. Az látszik, hogy a műszaki képzésben fontosnak, hangsúlyosnak tartjuk az erős gazdaságtudományi szemléletet. Olyan műszaki szakemberekre van szükség, akik, piaci szemlélettel is rendelkezzenek. A fordítottját azonban kevésbé érzékeljük, vagyis azt, hogy a gazdasági képzésben, a mérnökképzésben alkalmazotthoz hasonló arányban jelenítenék meg a műszaki-technikai környezethez kapcsolódó ismereteket. Megítélésem szerint erősen kellene növelni a technikai kultúráját a nem műszaki végzettségűeknek. A Gépészmérnöki Kar jó arányokat próbál kialakítani a tanrendben a gazdasági, társadalomtudományi ismeretek számára, anélkül, hogy tévedésbe esne a lényeget illetően. (Régebben ezért sok kritikát kaptunk a mérnökképzést folytató társintézményektől.) Tisztában vagyunk a dolog súlyával. Ennek egyfajta szimbiózisát jelenti a műszaki menedzserképzés. A gyakorlat egyre több műszaki menedzsert igényel. Olyan szakembert, mint amit fentebb emlegettünk. Erre az igényre válaszolva indította be karunk a műszaki menedzserképzést mesterszakon is.  – Tény, a mérnökök ma keresettek a munkaerőpiacon. S mennyiben látszik ez a karunkra való jelentkezésekben?– Az elmondottak után aligha meglepő, ám tény, hogy – mint a már szóba hozott szociológiai felmérésből tudjuk –, a felvettek 71,5 százaléka továbbtanulásakor Gödöllőt jelölte meg az első helyen. A kar piaci helyzete bíztató. Ami persze nem fedheti el, hogy ugyancsak tény, hazánkban ma sincs elegendő presztízse a mérnöknek. A legjobb középiskolai eredménnyel rendelkező diákok közül kevesen akarnak mérnökké lenni. Azután, lehet, hogy matematikusnak sem jelentkeznek olyan sokan, mint kellene, ezért olyan sok jó matematikus sincs, mint kellene. S persze motiválni kell a pályaválasztást. A probléma olyan súlyú, hogy a Bosch kezdeményezésére - Együtt a Jövő Mérnökeiért Szövetség néven - a nagy hazai és multinacionális cégek ez év tavaszán szövetséget hoztak létre az egyetemek (többek között a karunk) bevonásával a mérnöki, a műszaki pálya népszerűsítésre. Erőteljes lobby munkát kívánnak végezni a természettudományi ismeretek alap és középfokú képzésbeli súlyának növelése érdekében. A multinacionális cégek magyarországi tartós letelepedését, hosszú távú itt maradását veszélyezteti a mérnökhiány. Feladatunk tehát van elég. A Pungor akadémikus gondozta kötet („Magyar feltalálók”) tanúskodik róla, nagy híre s neve volt a magyar műszaki tudománynak és művelőinek. Mi azt szeretnénk, és azért dolgozunk, hogy ez a jövőben is így legyen.