A karácsonyi csillag

Az ünnep olyan esemény életünkben, amit nem feledünk el, sőt a múló idő megszépíti. Ez a hétköznapokra soha nem mondható el, mert ha mégis megmarad emlékezetünkben egy-egy pillanatuk, maradandósága révén ünneppé nemesedik. Visszagondolva életemre, oly sok karácsonyról őrzök emlékfoszlányokat: mosolygó arcok, simogató kezek, szikrázó, havas tájak villannak fel, és valami képben kifejezhetetlen lelki emelkedettség, boldogság. Ezekhez az emlékekhez képest napjaink valósága bizony sivárnak tűnik. A hamis csillogás, a kereskedelem által gerjesztett fogyasztói őrület sokunk számára inkább taszító, mint imponáló.  Persze tudom, hogy azok a régi karácsonyok sem voltak annyira szépek, és a maiaknak is vannak meghitt pillanatai - unokáim csillogó szeme, az ünnepi étkezések meghittsége - mégis él bennünk ez az örökös mérlegelés. Talán ilyen a természetünk, valószínűleg száz évvel korábban is hasonló módon dohogtak a karácsonyváró ükszüleink. Javaslom hát, hogy ne ítéljünk, mérlegeljünk, hanem igyekezzünk figyelmességből fakadó örömet szerezni és önfeledten örülni!  Nyilván azoknak a diákjainknak, akik decemberben államvizsgáztak, a diplomaátadás évtizedekre ható emlék marad. Hát még a szülőknek, nekik ezek a percek maradandóbbak, mint a gyermekeiknek. Persze a diploma akkor igazán maradandó, ha biztos fundamentumot ad a további élethez: sikeres karrier, boldog magánélet épül rá. Mi öregek már tudjuk, hogy nem szerencse kérdése a tartalmas élet. Végig kell kísérje aktív éveinket a szakmai ismereteink állandó frissítése és bővítése, az örök emberi értékek megtartására való törekvés, miközben a szorgalmasan végzett napi munkát sem hanyagolhatjuk el. Karácsony, a Megváltó születésének ünnepe azt is üzeni nekünk, hogy a megváltás nem szándék, hanem tett.  Az ünnep csak akkor válik maradandó emlékké, ha élményt jelent. Tévé előtt ülve, a kötelességszerű rokonlátogatásokban nem születik élmény! Az valamiféle aktív hozzáállást, és lelki felkészülést feltételez, nélkülük csak időtöltés vagy kötelességteljesítés lesz belőle. Amikor azt mondjuk, hogy a régi ünnepek szebbek voltak, talán arra vezethető vissza, hogy a lelkünk ki volt tárva az élmény fogadására. A kor előrehaladtával a kapu egyre csukódik, kevésbé vagyunk fogékonyak az élményre. Vigyázzatok arra, hogy fiatalok maradjatok minél tovább!  Az ünnep nem csak ünneplés, nagyon alkalmas a befelé fordulásra, az elcsendesedésre. Elgondolkodni azon, vajon melyek az igazán időtálló értékek, és mi az, ami csak divat. Ha visszatekintünk a mögöttünk lévő évre, amelyből még éppen egy malacfaroknyi maradt a jelennek, könnyen számba vehetjük az esztendő nagy - világmédia által is felemelt -történéseit. „Földönkívüli baktérium" egy kaliforniai tóban, vörösiszap katasztrófa Kolontáron, bányászok szerencsés megmenekülése Chilében, vuvuzellás futball világbajnokság Dél-Afrikában, földrengés majd kolera Haitin. Ugye nem gondolhatjuk komolyan, hogy ez a létezésünk lényege? Ne várjuk a médiától, hogy megmondja nekünk az okosat, amit majd jólértesültségünk bizonyítékaként továbbadhatunk. Gondolkodjunk, beszélgessünk, a magunk világában keressünk kérdéseket és válaszokat!  Tanuljuk meg, hogyan kell felismerni saját érdekeinket. Már a harmadik generáció nő fel úgy a planétánkon, hogy a világ megismerését, megértését szolgáló információk, értékek többségét nem a családtól, iskolától, egyháztól sajátítja el, hanem a médiától, amely nem a javát akarja, hanem el akar neki adni valamit. A szerepek, amibe a fiatalok belenőnek már nem a szűkebb, felnevelő közösség inspirációi szerint alakulnak, hanem nagyipari módszerekkel gyúrják, manipulálják azokat. Ezek egy távoli, elérhetetlen és megérthetetlen világ modelljei, amelyek elutasítják a tradíciót, a nemzeti-társadalmi összetartást. Ebben a világban az ember csak idegen maradhat.  Mindannyiunk számára ismert az elidegenedés fogalma. Leegyszerűsítve ez az jelenti, hogy az ember a társadalmi és természeti környezetéhez, a munkájához fűződő harmonikus viszonyát a történelem során valamikor elveszítette. Az ipari termelés a társadalom finom szövetét a végletekig lecsupaszította, az embert elidegenítette a munkától, a közösségétől, így gyökértelenként, idegenként kényszerül élni. Ez a filozófia Hegeltől Marxon át a 20. századi egzisztencialistákig sokakat megérintett, de senki nem talált rá megoldást. Talán karácsony üzenete ajánlja a legpraktikusabb gyógymódot, a szeretetet. Persze tudjuk, hogy mindenki nem teremthet kerek viszonyt a világgal, mindig csak egy szeletével találkozhat munkája, társadalmi kapcsolatai során. Éppen ezért irigylik a világ boldogabbik felén a farmereket, gazdálkodókat, mert az ő viszonyuk állna legközelebb az ideális létformához.  Azért használom azonban a feltételes módot, mert közismert, hogy bankoktól, spekulánsoktól szorongattatva, egy-két termék előállítására kényszerítve, olyan keretek között élnek, ami minden, csak nem ideális. A boldogabb létre való törekvést azonban soha nem adhatjuk fel. Igenis teremthetünk magunknak olyan világot, amelyben egyedinek, értékesnek tekinthetjük magunkat. Éppen ez a kereszténységnek az egyik lényeges eleme: Isten előtt minden ember egyedi, méltó a megváltásra.  Ettől vált a kereszténység a legprogresszívebb világvallássá, amely az ember lehetőségeit és persze a felelősségét is kiszélesítette.Gondolkodjunk el karácsony idején a mélyebb összefüggéseken, amelyek nem adnak direkt választ korunk problémáira, de ezek nélkül megoldást sem találhatunk. A szeretet, a figyelmesség, a tisztelet, a szorgalom, a törekvés, a kitartás mindannyiunkban ott szunnyad. Van, akiben soha nem fejlődnek ki, s van akiből eltorzulva bújnak elő, de a többség számára ezek kis erőfeszítéssel működni kezdenek. Ezen erények nélkül az ember nem élhet ember módra, mint ahogyan csak a személyesen megtapasztalt szeretet és felelősség mellett lehetséges hatékony nevelés.   Ezen gondolatok jegyében kívánok minden kedves olvasónak kellemes karácsonyi ünnepeket és tartalmas, boldog újesztendőt!
Dr. Villányi László