Cseppke kozmosz

Gondolatok Igmándi Szűcs István "Valaki hiányzik" című könyvéhez

(R. L. L.)

Igmándi Szűcs István szép, lelket gyönyörködtető verseket ír. Szavai feszes formát adnak érzéseinek és gondolatainak, csiszolt gyémántok, melyeknek fénye klasszikus irodalmunk és népdalaink sugaraiba látszik fonódni. A műfaji gazdagság, a nyelvi erő, a szóképzés, a meglepő szófordulat-lelemények és a látásmód összetéveszthetetlenül egyéni, az övé. A versek az élet, az emberi lét örök témáiról, a természetről, a szerelemről, örömről és bánatról, az otthonról, emlékekről és élményekről szólnak, s az övéiről. Beléjük kapaszkodik, bennük leli biztonságát, hozzájuk sorsvállalás és hűség köti.

Ámulatba a természet csodái ejtik. A táj, amelyet ujja hegyével sem mer érinteni. Csendes, szemérmes szeretettel, mosollyal, elégikus tűnődéssel, szemlélődőn és kíváncsian, már-már bocsánatkérő tapintattal hódol a kortalan teremtésnek. Hangja tiszta, mélyen zeng, mámorosan szárnyal, játékos vagy ünnepélyes - nem terheli cikornya. Tüzes, friss és fiatalos a dal, amikor a poéta játékosan, huncutul, pajkosan a meglesett százszorszép pillanatnak hódol, mutat be versáldozatot. Életképei nem ritkán varázslatosak. Nyelvi és stílus remeklés a bénítóan fenséges természet adta élmények, érzések és gondolatok megszólaltatása. A képalkotó erő és a meggondolt gondolat frigyéből születhettek csak (a) megejtően szép, az univerzum titkait is sejtető tűnődések. A "magra váró tisztes rigópárról", a "füvet nyoszolyának terítő tavaszi szélről" a "riadt szarvasláb alatt megreccsent múlt időről", a "lépés közben megfagyó tájról" a "karcsú fák termékeny csípőjéről", a "békés nyugalmat integető orgonákról", az "őszülő mezők dérfogáról", a "templomok tornyain töprengő múltról", a "kószáló búról".

Beszédesek az "apró tragédiák neszét", az "igmándi homokdombokba rejtett gondolatokat", s az "idő fogalma után kérdőjelet író viszonylagosság tanának" viszonylagosságát megidéző versek. Guruló jókedvet, őszinte - némelykor együttérző derűt -, vaskos humort árasztanak az ártatlanul tiszta falusi életképek. Rigmusok-dalok, gyermekvers-szelíd mesemotívumokat rejtő "tanító költemények" is felcsendülnek a deáki húrokon. Szikár, késhideg világra nyit ablakot a szarvassirató, a "rá betájolt golyó elől" menekülni hasztalan igyekvő szarvashoz intézett drámai monológ: "neked esélyed az életre addig marad, amíg alszik az ember, s a puska nincs még csőre töltve". Ez nem az a szép, megnyugtató, pihentető, andalító ének, rege a két hunfi daliát a Dúl-kisasszonyokhoz elvezető meotisi szarvasgímről. Hanem szikár, megrázó, tényszerű megállapítás. Fellebbezés, protestálás, tiltakozás, vétó a rontó hatalom, a fegyver ellen. Merthogy "az élet élni akar". "Mint a rügy, ahogyan kipattan a fán" és már az élet himnuszát zengi. Hangtalanul és kikezdhetetlen nyugalommal. De erős lélekkel és zsoltáros hittel. És "bejelentkezik, hogy őszinte szívvel fogadják" - "a rügyet" -, "aki" elindult öntudatlanul, s kipirult arccal kiáltja - "Én is itt vagyok". Köszöntjük illendően a cseppke kozmoszt.