Házépítés a régiségben

A Zöld Forgatag egyik programjaként Molnár V. József néprajzkutató tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást azokról az idők kezdete óta felgyülemlett tapasztalatokról, melyek segítségével eleink felépítették otthonaikat a mögöttünk hagyott évszázadokban. A tudós ember Házépítés a régiségben címmel foglalta össze gondolatait - az elhangzottakat azonban napjaink építkezői is megszívlelhetik.

RADÓ GÁBOR

Bevezetésként Molnár V. József elmondta: a magyarság ősi megtelepedési formája a szeres település volt, ahol egy-egy nemzetség építette fel a házait. A belső teleknek nevezett földterület akkor két-három holdnyit tett ki; annak a közepére épült a ház. A belső telken azután a család gyarapodásával akár öt-hat ház is állhatott. A szeres települési formának Mária Terézia vetett véget; ő rendelte el az utcák létrehozását.

Nem volt mindegy, hogy a házat hol emelték - úgy mondták, hogy a telek kellős közepére épült. De nem építették olyan helyre, amit villám sújtott, vagy ahová mennykő (meteorit) csapott be; oda sem, ahol ház már leégett és oda sem, ahol a macska szeret heverészni (a macska ugyanis kedveli az úgynevezett földsugárzást). Oda viszont épülhetett a ház, ahol a kutya szeret heverészni és oda is, ahol a tehén delel.

Ahol bőven volt fa, ott abból épült a ház, ahol kő volt bőven (mint a Balaton-felvidéken), ott abból. Ahol nem volt elég kő és fa, ott földből készült a ház: a sár és lócitrom keverékéből emelt falakat deszkazsaluzással húzták föl. De készíthették a falat paticsból (ami vesszőfonat sárral becsapva), vagy vályogtéglákból is.

A ház anyaga lehetett égetett tégla is, amit ugyancsak helyben állítottak elő - az Őrség egyes részein egészen a legutóbbi időkig. A munkát erre szakosodott cigány mesterek végezték. Az agyagot az építendő ház telkén termelték ki, iszapolták, formázták és szárították, majd a nyers téglákat gúlába rakták, amit kívülről ugyancsak agyaggal tapasztottak le. A gúla közepéből fűtve kiégették a téglákat, amelyek minősége igen jó volt. A téglaégetők fizetségül szalonnát és más tartós élelmiszereket kaptak. Bármilyen építőanyagról volt is szó, a döntő követelmény az volt, hogy helyben fellelhető legyen, hiszen a szállítás jelentősen növelte volna a költségeket.

Az sem volt mindegy, hogy a tetőszerkezethez (faház esetén a falakhoz is) szükséges faanyagot mikor termelték ki. Erre akkor kerülhetett sor, amikor a fák „alszanak" - vagyis Farkas és Sebestyén napja között (október 31. - január 20.). Ezen időszakon belül is csak fogyó holdnál vágtak, mivel úgy tartották, hogy különben „elvásik" a fa.

Amikor egyben voltak a szükséges anyagok, az építők áldomást ittak. Az első kortynyit a földre loccsantva a Földanyának adtak inni - az áldomás a teremtő Isten köszöntése volt, hogy az építkezés során áldás legyen minden mozzanaton.

Így kezdődhetett az alapozás. Faház esetén keményfa rönkök képezték az alapot; földháznál tömörítették vagy tűzzel kiégették a talajt. Sok helyen még ma is nyoma van az építőáldozatnak - ami az emberiség ködbe vesző múltjában emberáldozat lehetett. Minderre sok jel utal, többek között a Kőmíves Kelemennéről szóló balladánk is. A Székelyföldön szűzlány árnyékát mérik meg kákával, amit aztán beépítenek az alapba. Szokás volt állat vérét az alapba csorgatni, így például tyúk vérét a kötőanyagba - a vérnek kötő szerepe van, amint ezt a vérszerződésből is tudjuk. Szeged környékén a leölt állatot elégetik és a hamvakat szórják az alapba, míg a Galga vidéken leölt macskát dobnak át a házhely fölött. (A macska a szűzséget jeleníti meg a keleti jelképrendszerben.)

Amikor a ház építése során helyére kerül a szarufa, ismét áldomást isznak az építők. Istenfát állítanak, ami fenyő, tiszafa vagy tuja - vagyis örökzöld - lehet. A lélek megjelenítése a fölszalagozás, amit az asszonyok végeznek.

A házat soha nem fejezték be teljesen; az északi oldalon egy kis részen nem volt betapasztva. A befejezettség ugyanis a halált jelenti - az ember pedig egy befejezetlen folyamat része. A ház szervesen tartozik az emberhez; aki a régiségben még nem idegenedett el semmitől. Végül a homlokzat megáldása következett, a székely ház ormára pedig a napjel került. Ez egy kereszt, a szárai által négy részre osztott síkban egy-egy apró gömbbel. Korábban ugyanis lókoponya vigyázta a házat, de ezt az egyház tiltotta. A ló pedig a Nap állata... A ház a világmindenség modellje; „ez a ház a Jóistené, mi csak vendégek vagyunk benne" - tartják a székelyek.

Miután a tulajdonosok elvégezték az új ház sarkainak tűzzel-vízzel való szentelését, először az asztalt vitték be. A ház ugyanis az anya, az asztal pedig az anyaméh megjelenítője - gondoljunk csak arra, hogy a kisgyermek, amikor megijed, az asztal alá bújik. A ház tisztaszobája a szülés és a felravatalozás helye is: a lélek oda érkezik és onnan is távozik - zárta érdekfeszítő előadását Molnár V. József.