Emlékké válunk mindannyian
A nemzeteket semmi sem jellemzi jobban, mint ahogyan a halottai emlékét ápolja. A temetők képe magán viseli az emberek értékrendjét, viszonyukat a hithez, a tradíciókhoz, a jóízléshez. A skandináv népek temetői inkább egy ligetes erdőhöz hasonlítanak, a német sírkertekben a szolid márványsíremlékek és a dísznövények igényes harmóniája figyelhető meg, a mediterrán temetőkben a kő, a márvány dominál. De igazából nem a temetőkultúráról akarok írni, hanem a halottainkhoz fűződő viszonyunkról, ami mindenszentek táján igazán aktuális.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az ember közösségi lény, szervező és együttműködő készségében mutatkozik meg az ereje. A közösség olyan emberek csoportosulása, akiket a közös értékrend és a sorsközösség köt össze. Kapcsok, mint a rokonság, a szülőhely, a nyelv, a kultúra, s ilyen szempontból közösséggé kovácsolódhat egy intézmény népessége is, mint például az egyetemeké. Esetükben a kapocs a tudomány és a hozzá köthető írott és íratlan szabályok rendszere. Ez a rendszer és mentalitás a diákok gondolkodásmódjába az évek során szinte észrevétlenül beépül, a kapcsolatrendszerüket is meghatározza. Az intézményi hírnév lassan, gyakran évszázadok alatt alakul ki. Az egyetemek sarokköveit is nagyhírű professzorok rakják le, emléküket aztán szobrokban, emlékoszlopokban és táblákban, díjakban, nevüket viselő tudományos konferenciák rendezésével őrzi az utókor.
A Szent István Egyetem tíz éves, de a karai korát már emberöltőkben mérhetjük. Felmerül a kérdés, vajon jól ápoljuk-e mi elődeink emlékét, akik felépítették intézményünk presztízsét. Mondhatom, hogy igenis, meg nem is. Céltudatosabb imázsépítő programra lenne szükség! Egy képzeletbeli panteonra, amelyben helyet kapnak meghatározó személyiségeink emléktáblái, emlékoszlopai, vagy akár mellszobrai. Ha időtálló panteont akarunk, a legkülönbeket kell összegyűjtenünk, valós teljesítményeik, szakírói munkásságuk, kutatási eredményeik, nemzetközi presztízsük alapján. Mindennek azonban akkor van hozadéka, ha születésük vagy haláluk évfordulóján vagy az egyetemi ünnepségeken rövid megemlékezés keretében koszorút kapnak, megemlékezik róluk újságunk, honlapunk.
De nem csak a halottak előtt kell tisztelegnünk, fontos az élők megbecsülése is. Emlékké válok magam is - vetette egykor papírra Fekete István. Valóban! Emlékké válunk mindannyian, egyikünk gyengébb, másikunk erősebb nyomot hagyva az utókorra. Ez a nyom azonban nem spontán születik, ezt meg kell teremteni, majd ápolni. A nagy nemzetek jól sáfárkodnak ezzel az örökséggel, de mi magyarok hajlamosak vagyunk alulbecsülni magunkat, és idegeneket minden organikus kapcsolat nélkül tisztelni, felemelni. Pedig érdemes volna szűkebb környezetünkben szétnézni.
A minap a Szent István Stúdió egy filmet készített kis, szinte ismeretlen nógrádi falvakban, amelyek temetőiben jeles magyarok születtek. A jobbágyi temetőben áll a sírköve Bérczy Károlynak. Ő volt az első sport és vadászlapok alapítója, Puskin Anyeginjének első magyarra fordítója. A karancslapujtői temetőben fekszik Mocsáry Antal táblabíró, aki 180 évvel ezelőtt vaskos kötetekben dolgozta fel az országban először vármegyéje monográfiáját. A Szlovákiához tartozó Szécsénykovácsiban nyugszanak Krúdy Gyula dédszülei. A temetőrendezés során véletlenül került elő romhányi kőből faragott rózsaszín sírkövük. A gömöri Nemesradnót parányi temetőjében találjuk Radnóti Miklós, Szécsény elhanyagolt zsidótemetőjében pedig Molnár Ferenc író, és az osztráknak tartott Schönberg zeneszerző nagyszüleinek sírkövét. Miközben görcsösen keressük a vidékfejlesztési lehetőségeket, a falvaink mindent megtesznek, hogy valami közönségvonzó eseményt szervezzenek, a temetőben rejlő értékekre nem figyelnek.
Hallgatóink – akik egy része remélhetőleg visszatér majd ezekbe a kis falvakba – megtanulhatnák itt az egyetemen az emlékápoló néhány perces ünnepségeken, koszorúzásokon, hogy egy értelmiséginek ilyesfajta kötelezettségei is vannak. Akik nem tisztelik a közösségükhöz tartozó hírességeket, nem várhatják másoktól sem, hogy tiszteljék őket.
- Korunk rohanó világában nincs erre már idő! - gondolhatják e sorok olvasása közben. Ez nem igaz! Az ember arra nem ér rá, amit nem tart fontosnak. A bölcsebbek időközben rájönnek, hogy rossz értékrend szerint válogattak, de általában már késői a felismerés. A nagyszülők, szülők már kinn vannak a temetőben, már nem kerülhet sor azokra a beszélgetésekre, már nem tudjuk őket érdeklődő figyelmességünkkel megajándékozni. Csak mindenszentek környékén jutnak eszünkbe, - ha eszünkbe jutnak – lelkiismeret furdalásból táplálkozó gondolatok.
Új értékleltárra lenne szükségünk, ahol szellemi örökhagyóinkat újra számba vehetnénk, mindenkit az őt megillető helyre tehetnénk. Itt az egyetemen is és útmutatásaink szerint hallgatóink majd megtehetik munkatársi és lakókörnyezetükben.
Karunk kiemelkedő elődeinek, leghíresebb tanárainknak, professzorainknak nevét „Emlékfán” örökítjük meg az utókornak.
Ne feledjük: emlékké válunk magunk is! Olyan emlékké, ahogyan mi gondozzuk elődeink emlékét!
Dr. Villányi László
dékán
