„Mindig magamat adtam” – Tisztelgés Dr. Hc. Dr. Lőkös László professor emeritusnak

(A lapunk 2010. novemberi számában indított interjú befejező részét közöljük.)

- Rektorhelyettesként bizonyára voltak emlékezetesen nehéz feladatai is.

- Bizony voltak. Emberségből, empátiából, szolidaritásból, segíteni tudásból „vizsgáztam” például Zsámbékot illetően. Akkor a termelőszövetkezeti elnökök és főkönyvelők képzése folyt ott főiskolai szinten - fel kellett számolni és az oktatókat Gyöngyösre kellett áthelyezni. Igen, de Gyöngyös akkor a Kertészeti Egyetemhez tartozott, az ott folyó oktatás szőlészeti, kertészeti termesztésre alkalmas üzemmérnökök képzésén alapult. Előbb tehát át kellett vennem a gyöngyösi iskolát és ott a gödöllőihez hasonló oktatási profilt kialakítani. Ezt a nem mindennap adódó feladatot igyekeztem körültekintően végrehajtani. A képzések ilyen jellegű átalakítása azonban fájdalmas áldozattal, nagyon sok oktató elbocsátásával is együtt járt. Zsámbék - ahol ezt követően tanító képzés indult - Esztergomhoz, az ott működő tanítóképző intézethez került. Azok az oktatók, akik általános jellegű, alapozó tárgyakat oktattak, itt maradhattak Zsámbékon, a mezőgazdasági, üzemgazdasági tantárgyakat képviselő kollégákat pedig Gyöngyösre, Gödöllőre és Kecskemétre tudtam megfelelő állásba elhelyezni. Gyöngyös képzési profiljának átalakításakor elsősorban a szőlészeti képzést kellett megfelelő fogadóintézménybe áttelepíteni. Ezek az áthelyezések azonban személyek elköltöztetését jelentették, új lakások megszerzésének és cseréjének kényszerével is jártak. Itt volt nagy szerencsém, a széleskörű ismeretségem, barátaim, jó ismerőseim segítségével - ha nem is könnyen - sikerült ezt a kényes feladatot is megoldani. Azóta gyöngyösi főiskola - már önálló intézményként - látványosan és dinamikusan fejlődött tovább. (Atyai büszkeséggel mondom, örülök, hogy fiam Laci, amikor elvégezte az aspirantúrát és kandidátus lett, ide került először oktatónak, ma Gödöllőn tanít.)

Elmondani is nehéz, hogy mennyi új feladat adódott a 60-as évek második felében az új gazdasági mechanizmusként megismert gazdaságirányítási rendszer bevezetéséből is.

- Amennyiben… ?

- Az természetes volt, hogy a gazdasági változásokat igyekeztünk minél naprakészebben követni. Az oktatásban ezt mindig igyekeztünk tükröztetni is. De nem csak passzív vagy követő megfigyelők voltunk ebben a folyamatban, hanem közreműködők is. Engem is bevontak, részt vettem különböző tervek elkészítésében. Az új gazdasági mechanizmus az oktatást is áthatotta, gazdasági tárgyakat tanítottunk, ezek újragondolása, átalakítása törvényszerű feladatként is jelentkezett.

Mint tanszékvezető, három feladatot kiemelten fontosnak tartottam. Olyan feltételek kialakítására törekedtem, melyek között ténylegesen lehetősége nyílt minden oktatónknak tudományos felkészültségének, szakmai ismereteinek gyarapítására. A kutatást, a tananyagok fejlesztését, valamint a szükséges szakkönyvek megírását mindig igyekeztem az akkori lehetőségek szerint támogatni. Természetesen ehhez kapcsolódott a harmadik fő feladat kiteljesítése is, oktatóink egyetemi doktori képzésben való részvételének ösztönzése. A tanszéki munka érdemi továbbfejlesztését, csak ezeknek a célkitűzések a magas szintű teljesítésével tudtam akkor elképzelni.

Sokszor kellett átdolgozni az aktuális változások miatt előadásainkat, tananyagainkat. Természetesen ez a tankönyvek megírásának, avagy átírásának szükségességét is jelentette, ebben az időszakban ez folytonos feladatként jelent meg életünkben. Több könyvem jelent meg oktatói időszakom alatt. Mindig az volt a nézetem, és ehhez tartottam is magam, hogy – mint már mondtam - ha valaki egy tárgy oktatását elvállalta, akkor annak megfelelő tankönyvét is köteles megírni. A Gazdaságpolitika volt az a tantárgy, amellyel az oktatói pályámat elkezdtem, megírtam és meg is jelentettem a tárgyhoz tartozó tankönyvemet. Kedvelték a hallgatóim, szép példányszámban kelt el annakidején. Később kollégáimmal együtt vállalkoztam az Agrárgazdaságtan című tankönyv megírására, ezt a könyvet ugyancsak sikerült megjelentetni. Ezt követően gondoltam arra, hogy kellene egy kicsit a világgazdasággal is foglalkozni. Megjelent a világgazdaságtan főbb kérdéseit tárgyaló könyvem is. Mindig szerettem a történelmet, bosszantott, hogy nincs hagyományokra visszanyúló, komoly, tankönyvvel megalapozott agrártörténet oktatás az egyetemünkön. Mondhatni, hogy „magamhoz ragadtam” ezt a feladatot, és megkezdtem az Agrártörténet tárgy oktatását, az Agrártörténet című könyvemet is megírtam. Tudomásom szerint ezeket a könyveket mind a mai napig használják a felsőoktatásban.

Mi volt a mérce a tanszéki munka teljesítmény-értékeléséhez?

Eredményeinket a gyakorlat minősítette, s persze nemzetközi konferenciákon, szimpóziumokon stb. is igyekeztünk „bemérni”. Az egyre kiterjedtebb kutatási tevékenységünk maga is involválta, hogy egyre több lehetőségünk nyílt hazai és nemzetközi konferenciákon való megjelenésre és azok szervezésére. Az akkori anyagi - és valljuk be, politikai – lehetőségek korlátai között is kötelességemnek tartottam, hogy segítsem és támogassam a tudományos szakmai kapcsolatok erősítését.

A nemzetközi konferenciákat, az azokon való részvételt persze, rendkívül a hasznosnak tartottam szakmai fejlődésünk, előrelépésünk szempontjából. Ennek tudatában szerveztem a lengyel barátainkkal együtt, a varsói egyetemmel történő szoros együttműködést keretén belül nemzetközi konferenciát több éven keresztül felváltva, egyik évben Varsóban, az azt követőben Gödöllőn. A konferenciák programja rendre kiegészült üzemlátogatásokkal is. Jócskán szerezhetett mindkét fél érdemeket és tapasztalatokat is. Az előadásokat követő vitáktól sem riadtunk vissza, sokszor így kitisztultak, nemesedtek nézeteink. Természetesen az arra érdemesnek minősült előadásokat mindig igyekeztünk közzé tenni, valamilyen formában publikálni is, így nagyon gyorsan cserélődhettek és hasznosulhattak mindkét fél kutatási eredményei.

Sokszor részt vettünk más országok egyetemi konferenciáin is. A nemzetközi porondon való megjelenés, a nemzethatárokon túljutó ismeretség megszerzése nemcsak ezért áldásos, mert jelentősen szélesítheti egy ember látókörét, hanem azért is, mert tapasztalataim szerint az általános intellektust is olyan kihívások elé állítja, amelynek, ha képes megfelelni, az az egyén személyiségének fejlődésében rendkívül nagy előrelépést eredményezhet.

Professzor Úrnak mit „hoztak” az 1970-es, 1980-as évek?

Ezek az évek személy szerint nekem is meghatározóak voltak kutatói életművem kiteljesítése, beérése szempontjából. Már 1992-re esett, hogy megvédtem az akadémiai doktori disszertációmat, az MTA doktora lettem. A disszertációmat „A fejlett országok mezőgazdasága és fejlődésének általánosítható törvényszerűségei” címmel nyújthattam be. Kutatómunkám elismerését jelezte az is, hogy az MTA több bizottságának, az Agrárközgazdasági, Agrártörténeti és Faluszociológiai Bizottságnak, a Vezetés és Szervezés Tudományi Bizottság Racionalizálási Albizottságának és a Szövetkezeti Elméleti Albizottságának is tagja lettem. Társelnöke voltam a MAE Országos Agrártörténeti Társaságának és több más szakmai testületnek. Szinte állandóan részt vettem az akadémiához kapcsolódó tudományos képzésben. TMB aspiráns vezetőként több aspiráns kutató munkáját irányítottam.

Professzor Úr 1992-ben ment nyugdíjba.

Egy akkor hatályos rendelet értelmében elértem azt a kort, amikor már vezetői feladatot nem láthattam el, de továbbra is az egyetemen maradtam és szerencsémre egy nagyon fontos feladatra vállalkozhattam. 1993-ban egyetemünkön is létre kellett hozni az új doktori képzés intézményét. Ehhez az új doktori (PhD) program elindításához pályázatot készítettünk, ezt az „Országos Akkreditációs Bizottság” elfogadta és elindulhatott a képzés, amely minden előző egyetemi doktori fokozatnál magasabb színvonalú volt és nemzetközi ekvivalenciával is bírt. A program vezetői megbízatását - miután azt csak MTA doktori fokozattal rendelkező személy láthatta azt el - én kaptam meg. A beindított PhD program címe „Agrárökonómia Menedzsment” volt. Két alprogrammal kezdte meg működését a doktori iskola, az egyik „Az élelmiszergazdaság makro ökonómiája” volt, melyet én vezettem, a másik az „Agrárvállalkozás, menedzsment” alprogram volt, melynek dr. Székely Csaba lett a vezetője. Ebben az évben hozták létre a Habilitációs Bizottságot, melynek tagjai közé választottak. Örömömre a doktori iskolát végleges nyugdíjba vonulásomig, 1999-ig vezethettem, s a habilitációs bizottsági tagságommal járó feladatokat is elláthattam eddig az időpontig. Még ebben az évben kaptam meg a Professor Emeritus címet, majd 2001-be, Honoris Causa doktorrá avattak.

Bizonyára voltak munkatársai, akikre különösen jó szívvel emlékezik.

Büszke vagyok rá, hogy azt a tanszéket vezethettem, amelynek megszervezője Ihrig Károly volt. Egyik munkám során Ihrig könyvében találtam választ az agrárgazdaságtanban használatos számos fogalom értelmezésére. A doktorimnál említem Tóth Mihály nevét. Az Üzemtani Tanszék vezető tanára volt, akivel nagyon szívesen dolgoztam, jóindulattal, segítőkészséggel volt hozzám, és másokhoz is.

Minden munkatársamat és felettesemet tiszteltem és sokakat közülük kifejezetten szerettem is. Nem volt igazán komoly összeütközésem senkivel, többnyire segítőkészséget és jóindulatot tapasztalhattam magam körül. Még a magasabb körök felől is. Elmondtam már, hogy amikor Dimény Imre volt akkor az agrártárca minisztere, jól ismertük egymást, arra gondolt, hogy behoz a minisztériumba személyzeti főosztályvezetőnek. Akkor egy személyzeti főosztályvezető pozíció lényegében miniszter-helyettesi beosztást jelentett. Ráadásul Csizmadia Ernő, akiről már korábban is szóltam, ugyancsak magas rangú vezető volt, nagyon is pártolta Dimény ötletét. Meg is kerestek ebben az ügyben, de tiltakoztam. Érdekes volt, és utólag is örülök, hogy Dimény Imre - az akkori időkben közel sem szokványos módon – elfogadta álláspontomat: „Te Ernő! Ne bántsuk ezt a Lőköst. Nagyon jól érzi magát az egyetemen, nem akar onnan sehova se menni. Hagyjuk békén!”

Nem kételkedem, a jó szándék vezette elöljáróimat akkor is, amikor kinéztek engem a Vezető-továbbképző Intézet igazgatójának. Amúgy nem volt tőlem idegen ez a munkakör, a szervezet oktatásában már korábban is részt vettem, államvizsga bizottsági elnökként többször vizsgáztattam is az intézetben. Munkaügyi miniszter-helyettesi beosztásba is ki akartak ezzel együtt nevezni. Aki átélte azt az időszakot, tudhatja, egy ilyen kinevezéssel szembe menni mit jelenthetett volna akkor. Ebbe majdnem belebetegedtem, nagyon fájt a szívem, nem akartam korábban sem az egyetemről elmenni. Emlékszem arra az éjszakára, hosszú órákig sétálgattam az egyetem körül, mert már lélekben búcsúznom kellett mindentől, ami az egyetemhez kötött. Végül is szerencsém lett, Huszár István, aki akkor miniszterelnök-helyettes volt, megértett, és nem vitt el. Csak ezeket a példákat átgondolva is érzem, hogy működött a jóindulat irányomban.

Van-e folytatása mindannak, amit elkezdett, amit végzett?

Ma az intézet, és az annak keretében működő tanszék vezetője is kedves tanítványom, a GTK jelenlegi dékánja, Villányi László professzor. Ma is bizalommal van hozzám, ha találkozunk, beszél a terveiről, gondjairól, eredményeiről. Az intézetet nagyon sikeresen fejlesztette, sok gyökérszállal kapaszkodott a gyakorlati életbe. A gyakorlati munkát maga is tanulta, miközben a tanszéki munkához nagyon sok külső embert tudott bekapcsolni, akik hozták a saját tapasztalataikat. Villányi Lászlónak jó érzéke volt ahhoz is, hogy a külföldi kapcsolatokat fejlessze; Nyitrával, a környező országokkal, de Indiával, Japánnal is. Nagy érdeme, hogy nem csak a tananyagot tudta fejleszteni, hanem a kart is. Respektálja az értéktermelőket. Professzor emeritus lett Cselőtei László és Nagy Emil. Kifelé is, befelé is szépen alakulnak a kar kapcsolatai. Vigyáz az emberekre, tiszteli érzékenységüket, elismeri érdemeiket. Egyszóval átvette azokat az alapokat, amelyeket örökölt, és továbbfejlesztette az intézményt. Új szakként ismertette el a regionális gazdaságtant, s ehhez kifejlesztették a szükséges tantárgyi dokumentációkat.

Professzor Úr, sűrű, nehéz időket élt. Bizonyára akadtak boldog percek is. Hallhatnánk egy széphistóriát, aminek történetesen Professzor Úr volt az főhőse?

História még csak akad, de hogy én mennyire voltam a főszereplő, pláne „főhős”, mindjárt kiderül. Szóval, érdekes volt, amikor szuplikáltunk, Tiszakarádon, hárman mentünk egy gyönyörű tájon. Egy nádason keresztül vezetett az út. Akkor még sokkal erősebb volt a nád, jobban éltek a madarak is, több volt belőlük. Végeztünk, jöttünk hazafelé. Egyszer csak női hangokat hallottunk. Mi hárman voltunk, azok ketten. „Na, Laci, fölösleges vagy, lelépni!” Mit tehettem, felsőbb évesek voltak, elmaradtam. Egy idő múlva az egyik lány ott volt mellettem. „Veled akarok maradni” - mondta. Jött egy ekhós szekér, arra felültünk, hamarább értünk haza, mint az idősebb kollégák.

Ha még elmondhatom, felidézném gyerekkorom egyik emlékét, az én drága jó apám esetét a csendőrökkel. Az élethelyzet volt furcsán humoros. A történet a családi legendáriumba tartozik, s kifejezi a paraszt találékonyságot, s engem a székely góbéságra emlékeztet. Szóval történt egyszer, hogy István Király-kor (augusztus 20-án) apám szántással ünnepelte a honalapító uralkodót. Annak ellenére, hogy a hivatalosság tiltotta ezen a napon a munkát. Szántani pedig kellett. Igen ám, de jöttek a csendőrök, és nyersen közölték, „öltözzön, aztán megyünk a bíróba”. Oda vitték az embereket. Apám, mit is tehetett, átöltözködött. Katonaruhába. Mert hogy onnan ment volna egyenesen a seregbe. A két csendőr, látván apám rangját, jobbnak látta elfelejteni ezt az affért.

Megtapasztaltam a parttalan jóérzést, a „fényes szelek” lendületét, de ugyanezek túlzásait is. Az előbbi örömmel töltött el, az utóbbi szomorúsággal, ha például a szabadság egyeseknél szabadosságba csapott.

Professzor Úr, földi hívságokra sohasem gondolt?

Nézzük csak, itt két kérésről van szó. Amikor az életutamat megvizsgálom, igen, oda jutok, hogy minden tőlem telhetőt meg is tettem, amit megtehettem másokért, és nem csak általában, hanem mindig konkrétan. Az ennek okán irányomban kialakult meghittebb viszonynak tudtam be, hogy már az ötvenes években, fiatalon „Laci bácsi”-nak szólítottak, és nem annak, hogy ősz volt a hajam. (Feleségem, aki a legtöbbet tette, hogy megteremtse munkám humán feltételeit, mondja is, hogy őneki nem köszönhetek egyetlen fehér hajszálat se.) De hogy visszakanyarodjak beszélgetésünk fő vonalához, be kell valljam, az ember esendő. Bennem is volt törekvés és igyekezet céljaim iránt, a földi javak a helyükön voltak bennem. Erről a témáról nem igazán beszéltem másokkal. A Gödöllői Egyetemen én professzor akartam lenni. Ezt sem mondtam el igazán soha senkinek, de szembe néztem minden kihívással, ami ehhez szükséges. Az élet visszaigazolta mindazt, amit az emberi lét lényegéről én vallottam: Cselekedni a legjobb örömöm szerint cselekedtem, s azért elismerést – én szeretném hinni – valós érdemeim szerint kaptam. Beigazolódott, hogy az volt az egyetlen érvényes „stratégia”, amit édesanyám eltervezett. Azon az úton jártam, amit ő kijelölt, amin elindított. Tényleg, én mindig „tanító” akartam lenni. Tanultam, tanítottam, s hitem szerint – ha mondhatom –, talán „lámpás” voltam.

*

Epilógus. Dilemmák és bizonyosságok

Érdemes volt-e parasztgyerekként tovább tanulnom? Értelmes célokat tűztem-e ki magam elé? Okos dolog volt-e alkotó cselekedetekre törekedni? Menyire volt okos helytállni válságos élethelyzetekben? Megérdemeltem-e azokat a címeket, „rangokat”, titulusokat, beosztásokat, amelyeket kaptam? Tettem-e, alkottam-e valami tartalmasat, valamit, amit a társadalom is hitelesnek tart? Vajon érdemes volt-e mind magasabb tisztségekre és mind magasabb szintű tudományos tevékenységre törekednem? Összegezve, hasznos, sikeres tartalmas volt-e az életem?... Igaza volt-e (lett-e) Morvai Esztinek, az édesanyámnak?

Nincsen senki felé semmiféle tartozásom, kivéve édesanyámat. Korán elkerültem otthonról, de jó lett volna, ha többet élhettem volna vele, ha többet van velem. Soha nem tudtam igazán megköszönni neki, bár ezt nem is várta tőlem, hogy ennyire segített egész életem során. Talán érdemtelenül, de nagyon szeretett. Életét is így fejezte be.

Az ilyen jellegű visszaemlékezések lezárásakor szokásos, vagy inkább illendő egy jobban vagy kevésbé ismert tudományos, vagy irodalmi idézetet (elő)citálni, mely mintegy a mesélőre vonatkoztatott zárógondolat rekeszti le az addig felvonultatott mondanivalót.

Bennem is dilemma, hogy milyen végleges gondolatok megfogalmazásával zárjam emlékeim elbeszélését.

Ehhez Béla öcsém adott ötletet. „Tudod Laci, ha manapság kicsit közhelyes is, én mégis Madách szavait idézném, ha rád gondolok, vagy ha az életedet, sorsod alakulását veszem számba. Téged mindig ilyen magatartás jellemzett: „… ember: küzdj és bízva bízzál”. Hát igen, az az egykori kis falusi parasztgyerek tudva vagy tudatlanul, de nem tehetett többet, mint amit az előbb idézet veretes gondolat tartalmaz.

Mindenkor és mindenhol nagyon megküzdöttem és megdolgoztam eredményeimért, a küzdelem, a küzdeni akarás az életemben velejárója volt. Mindeközben bíztam, s bizakodtam. Hittem eszmékben és ideákban, de legerősebb hitem, bizakodásom is mindig abban állt, hogy hittem, hogy ha törődve is, de céljaim kitartásommal elérhetem.

Mindig is úgy gondoltam, hogy a világ, a valóság egy és oszthatatlan. S így is kell hozzá viszonyulni; nem csaphatod be magad. Amikor tehát a konyhásokkal alkudoztam, vagy Józsi bácsival vitatkoztam, vagy akár feletteseimmel kerestem az egyetértést, mindig magamat adtam. Éppen, mert magatartássá ért bennem, hogy a feladat, a cselekvés változhat a hely és idő szerint, de a hozzáállás szemlélete és bevált módszerei emberhez kötöttek, az emberre vallanak. Így tettem, a többi már nem az én dolgom.

Ha valaki úgy találná, visszaemlékezéseim hosszúra sikeredtek, hadd nyugtassam meg, rengeteg fontos dolgot még nem is mondtam el. Kérem Tisztelt Olvasóimat, fogadják kitárt szívvel az általam elmondottakat, mert én is szeretettel nyújtom át azokat.