Romány Pál: A FAO Európa Központ érkezése elé
Magyarország, valamint az ENSZ 1945-ben alakult Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete (angol betűszóval rövidítve: a FAO) megállapodott arról, hogy a szervezet európai központja Rómából Budapestre települ. Ilyen méretű, jellegű, fontosságú nemzetközi szervezetnek - állandó jelleggel - még nem adott otthont Magyarország. Budapest természetesen nem versenytársa ebben Genfnek, Bécsnek, Párizsnak, azoknak a városoknak, amelyek régóta befogadói a különféle, jelentős nemzetközi szervezetek központjainak. Talán ezzel magyarázható, hogy a számunkra elismerést jelentő döntés csaknem visszhang nélküli hazánkban? Remélhetőleg nem azért, mert "csak" agrártéma, sőt annak is egy békés esete, azaz nincs is ezért "hírértéke".
A Rómából átköltöző szervezet fogadásának előkészületei - a már régebben itt működő Subregionális Hivatal részvételével - megkezdődtek, rendben folynak. Zavarónak tetszik ugyanakkor, hogy gyakorta lehet találkozni (ismét) a hazai történeti folyamatok, események elnagyolt bemutatásával, vagy politikai jellegű emlékezet kihagyással. Sőt: adatok elhallgatásával, a múlt század tényeinek relativizálásával is. Különféle körökben, így agrártörténeti értékeink interpretálása körében is található ilyen. A FAO-ban - szerencsére - számon tartják mező-, erdő-, és vízgazdálkodásunk megtett útját. Voltak évtizedek a múlt században, amikor - bizonyos megoldásokat - példának is állítottak más országok elé.
A római központban természetesen ismerték és ismerik a magyar szakemberek, agrárkutatók világszerte végzett munkáját, a harmadik világ országaiban kivívott megbecsülésüket. Ennek kerete, előfeltétele pedig az volt, hogy Magyarország a második világháborút követően, a békeszerződés után a FAO tevékeny tagja lett. Azaz: nem 1985-ben(!), miként a Magyar Nagylexikon hetedik, 1998-ban kiadott kötetében szerepel. Időközben szünetelt ugyan a tagsága, - más "keleti" országokéhoz hasonlóan - de 1967-ben, a Szovjetunió fenntartásai ellenére, helyreállította azt. Igen, mert 1966-tól életbelépett Magyarországon a mezőgazdaságban az új gazdasági mechanizmus, amely az 1953. évi, rövid életű "új szakasz" agrárpolitikáját kívánta alkalmazni, még nemzetközi vonatkozásban is.
A Tisza-völgyi öntözési rendszer kifejlesztésében, s más tervek megvalósításában így már részt vett a FAO Magyarországon. Hazánk képviselőjének javaslatára fogadta el a FAO 1979. évi közgyűlése, hogy alapításának napját, október 16-át Élelmezési Világnappá nyilvánítsa az ENSZ. Ezzel is ráirányítva a kormányok figyelmét az emberiség élelmezési gondjainak megoldására. Így volt 2004-ben a FAO emlékező ünnepi rendezvényének, a 25 éves évfordulónak a díszvendége a Magyar Köztársaság akkori elnöke, Mádl Ferenc. Előtte méltatta ünnepi beszédében dr. J. Diouf, a FAO főigazgatója hazánk elismert szerepét, s szólt arról az előző főigazgató, E. Saouma is. Azaz: nem csupán a földrajzi adottság, vagy egyfajta geopolitikai követelmény motiválta a FAO és a magyar fél megállapodását, hanem az elmúlt évtizedekre jellemző, kipróbált, gyümölcsöző kapcsolat is.
Nem tételezem fel, hogy a két évtizednyi agrártörténet "kifelejtése" tudatos lenne. Szóvá kellett tenni azonban, hiszen ha "Agrár-Európa" (más feladatokkal együtt) Rómából Budapestre költözik, legyen tisztázva a kezdeti időszak is. Mert a történelem - Sütő András intelme szerint - folytatódik, azaz nem az új nemzedékkel kezdődik. A fákat időben el kell ültetni... Érthető Szentgyörgyi Zsuzsa bírálata a 168 órában azért, hogy több iratmegsemmisítő cég is szorgoskodik az idők során összegyűlt "sok haszontalanság" eltakarításain. Van persze levéltári törvény, van más, írott és íratlan szabály is arra, hogy valamiképpen fennmaradjon, ami érték, ami tanulság a jövő számára is. Ami - esetleg - meghaladja a telekkönyvi nyilvántartás, az adás-vételi szerződés időtállóságát is. Az oly sok vihart megélt hazai agrárvilág történelme is erre figyelmeztet. A 20. és a 21. században szinte folyamatosan. A m.kir. Bábolnai Ménesbirtok tiszti kaszinójának iratait, könyveit vasvillával hányták teherautókra az un. fordulat évében. (Ami a front után megmaradt...) A mostani "fordulatoknak" miért lenne része az élüzem, más dokumentációk, iratok és tárgyak "eltakarítása"? Az állami mező- és erdőbirtokoknak, kincstári (és magán) nagygazdaságoknak évszázados, sokféle hagyománya, tanulságos története van Európában, s nálunk Magyarországon is. Fogarastól, Mezőhegyesen át, Gödöllőig. A birtoklevelek, a táblatörzskönyvek, az állatjárványok beszámolói, a vízjárási térképek stb. sorra beszélni tudnak - ha megvannak, és hozzáértők megszólítják azokat. "Elmondhatják", - a kor egykori agrármérnökei; erdészei vagy éppen írástudó lelkészei -, hogy falvaink kudarcai, gazdálkodóink sikerei miként is keletkeztek. Átfestések nélkül...
Miért lenne hát jobb a kedvező történeteink kiiktatása, mindenféle „tegnap" kötelező elfelejtése, mint az értelmes megőrzés, a nemes, a tanulságos hasznosítása?
Ami - adott esetben, mint pl. a FAO-nál - a kontinuitás, a kölcsönös megbecsülés és bizalom kerete is. És lehetne a nemzedékek és az "elit"-ek közötti kapcsolat egyik erős szála a jövőben. Mint számos, ezt régen felismert, ezért nem folytonosan civakodó ország társadalmának gyakorlatában. Ott, ahol reálisan mérik fel helyzetüket és józanul határozzák meg nemzeti ambícióikat. Teljesítményeiket pedig nem dacos kinyilatkoztatásokban mérik, hanem javakban, országuk szellemi és anyagi-műszaki haladásában. Amihez lehet, hogy - az egykori emigráns politikus, Kovács Imre szavaival - "sokkal nagyobb fegyelem és politikai bölcsesség kellene, mint amire képes a magyar."
Volt már rá példa, hogy képes volt erre a "Magyar". Legalábbis a nagyobb része. Átmenetileg. Nem lehetne állandósítani?
A szerző ny. egy. tanár, az MTA Agrártörténeti bizottságának elnöke
