Új évben, új akarattal

 Túl vagyunk az ünnepeken, az ajándékozáson, a jókívánságokon. Az újév a dolgos hétköznapokba fordult. Kis megilletődéssel és bizakodó lendülettel vesszük kézbe a friss naptárat, határidőnaplót, és tesszük félre a szamárfüles, megkopott régit. Még, ha nem is tervezzük, hogy megváltozunk, valahol a lelkünk mélyén újrarendezzük a sorainkat. Egy pillanatra elgondolkodunk, hogy milyen évet hagytunk magunk mögött, és mire számíthatunk az újban.

Ha egyetemünket nézzük, mindenképp változtunk, a Békés megyei Tessedik Sámuel Főiskola csatlakozásával kilencre bővült karaink száma. Közel húszezer fős diákságunkkal, hat városban található hét kampuszunkkal Magyarország legnagyobb egyetemei közé emelkedtünk. Bár a nagyság önmagában nem jelent minőséget, a Szent István Egyetem ezen a téren sem szégyenkezhet. A hazai felsőoktatási intézmények szakmai toplistáján 2008 végén a 4. helyre sorolt minket egy mértékadó szakmai kiadvány.

Mindezeket azonban nem eredménynek kell tekintenünk, hanem egy állomásnak, ahonnan tovább kell lépnünk. Muszáj lépnünk, mert aki megáll, vagy akár csak lassít, lendületet veszt, lemarad. Különösen így van ez a felsőoktatásban, ahol az indokoltnál több intézmény versenyez egyre kevesebb diákért. A feladatunk kettős: a lehető legjobban tenni a dolgunkat az oktatásban, közben új ötletekkel erősíteni helyünket az élbolyban.

Biztatónak találom, hogy a december közepén és január elején tartott kari nyílt napjainkon várakozásunkat messze meghaladó érdeklődő jelent meg. Akár az aulát is benépesítettük volna. Az érettségi előtt álló fiatalok érdeklődéssel hallgatták a tájékoztatóinkat, remélhetőleg jövőre diákként üdvözölhetjük többségüket. Ez mindenképp biztató, de ezáltal nagyobb a felelősségünk súlya is.

Amióta ember él a földön, mindig igyekszik törődni utódaival. Táplálékot, fedelet adni a magáról gondoskodni nem tudónak, és megtanítani az önálló életre. Ez az ismeretátadás az évezredek alatt folyamatosan változott, igaz mindig csak egy kicsit, és a fejlődéshez szervesen igazodva. Az utóbbi évtizedekben azonban gyökerestül megváltozott minden.

A 20. század utolsó harmadában szembesült azzal az emberiség, hogy a világ megismerését, megértését szolgáló információk, értékek többségét már nem csak a szülők, az iskolák, az egyházak közvetítik, hanem üzleti vállalkozások is, amelyek általában nem az utódok javát szolgálják, hanem elsősorban a magukét. El akarnak adni valamit.

A média, mert hát erről van szó, felkavarta a világot, az ismeret és érték közvetítése inkább kérdéseket generál, mint válaszokat ad. Éppen ezért válik egyre fontosabbá az iskola értékrendet adó, választást, eligazodást segítő szerepe. Nagyon kevés fiatal rendelkezik azzal a tehetséggel, családi háttérrel, hogy nyugodtan állhasson az új kihívások elé. Az oktatás felelőssége, hogy a fiatalokat megvédje a fals érdekektől, célt, értéket és használható, egzisztenciát alapozó ismereteket nyújtson.

Ezerszer közhellyé koptatta már a politika a tudomány és az oktatás fontosságáról vallottakat. Az emberek nagy része már kételkedik is ezek igazában, pedig a közhelyek általában igazak. Ismerjük a Trianon utáni évtizedet, amikor az ország a belső értékek felé fordult. Klebersberg Kunó kultúrpolitikája nyomán tanyai iskolák, új egyetemek épültek, kulturális intézetek alakultak. S néhány év-évtized alatt az ország öntudatra ébredt, Nobel-díjasainkat csodálta a világ. Van példa előttünk, de most mintha nem hinnénk a tudás erejében. A társadalom fásult, a politika üzenetei nem lelkesítik a nemzetet. A tudomány adhat még célt, de csak akkor, ha teljesítménnyel társul. Használható kutatási eredményekkel, jól képzett, öntudatos diákokkal, diplomásokkal bizonyíthatjuk a tudomány jövőformáló erejét. A nyílt napra érkező fiatalok valamit várnak az egyetemtől. Maguk sem tudják még pontosan, hogy mit, de mindenképp remélik, hogy hozzásegíti őket szebb, nyugodt jövőhöz. Nem tehetjük meg, hogy ezt a szorongásban pislákoló reménysugarat ne tápláljuk.

Mikor egy ember meghal, - tartja egy régi mondás - egy világ merül el vele. Úgy gondolom, hogy amikor egy fiatalember előtt kitárjuk a lehetőségek kapuját, egy világot nyitunk meg előttük.

Korunk hétköznapjai nem ezt az értékrendet és életérzést sugallják, - juthat eszükbe gondolataim olvastán. Valóban, de a kordivat harsány üzenetei mögött ott rejlik a minőségre, a szellemi és lelki értékekre fogékony hátország. Jó bizonyítéka ennek az előző dékáni jegyzetemhez érkezett olvasói levél. Írója szerint „Örülhetnek a hallgatók, hogy ilyen értékrendű oktatók segítik őket az életre való felkészülésben." Nyilván ez mindannyiunk dicsérete! Ez a biztatás adjon erőt nekünk oktatóknak, és ez lelkesítse diákjainkat is az újévben!

Dr. Villányi László

dékán