Kínából nem lehet kimaradni – Beszélgetés dr. Guth László egyetemi főtitkárral

A „Magyar-Ázsiai Gazdasági és Kulturális Együttműködésért" elnevezésű civilszervezet delegációjának tagjaként, egyetemünk képviseletében járt Kínában dr. Guth László főtitkár. Vele beszélgettünk.

R. L. - B. G.

- Milyen kép élt Önben Kínáról, mielőtt elutazott?

- Nem vagyok sinológus, Kína-szakértő. Azt persze a dolgok iránt érdeklődő emberekhez hasonlóan tudtam, a világ fokozott érdeklődéssel, s mind nagyobb csodálkozással, ne mondjam: csodálattal, és kissé talán „vacogva" is néz Kínára. Kitartóan keresi vele az együttműködést. A sokezer éves kultúra, amely számos vívmánnyal gazdagította az emberiséget, a Mennyei Birodalom mai örököse, a Kínai Népköztársaság gazdasága párját ritkító növekedést, teljesítményt produkál. A változások az élet minden területén robbanásszerűek és eredetiek. A „kínai sárkány" nagy tettekre képes. Már sok szakértő állította, a XXI. század Kína évszázada (lesz). A hatalmas ország (Európányi: 10 millió négyzetkilométer, 1,3 milliárd lakosa van.) túlélte a történelem viharait. Úgy látom, vége annak az időnek, amikor az űrből egyedül látható földi építmény, a Kínai Nagy Fal a „magában levőséget", a befelé fordulást, az elzárkózást szimbolizálta; Kína kapuja ma már tárva-nyitva áll és a világ már csak gigantikus méreteinél fogva is keresi a vele való együttműködést. Kína megkerülhetetlen. Időzavarban sincs. Kiszenvedi válaszait korunk kérdéseire. Útkereséseiben bátor, ha nem is mindig türelmes. A nagy társadalmi-történelmi „feladványokra" alkalmazott megoldásai - stratégiai távlatba helyezve - (akár) modellértékűeknek is tekinthetők, a gyakorlatban döntenek el elméletileg (ideológiailag) peres kérdéseket.

- Hogyan kerül sor erre az utazásra és milyen céllal?

- A nemrégen alakított „Magyar-Ázsiai Gazdasági és Kulturális Együttműködésért" elnevezésű civilszervezet delegációjának tagjaként jártam Kínában. Ez az egyesület ad szervezeti formát, keretet az Ázsiára, de az inkább Kínára szakosodók együttműködésének; mögötte a Magyarországra irányuló kínai beutazásokat szervező turisztikai iroda áll. Miután vezetői, rektori szinten mérlegeltük azt a javaslatot, hogy egyetemünk is vállaljon tagságot az egyesületben, (miként a Lázár Lovaspark, és a villányi Polgár Borház) pozitívan válaszoltunk a meghívásra. Ehhez még hozzátartozik, hogy Kínában is működik a miénkhez hasonló egyesület, amelynek turisztikai irodája kínaiak utaztatásával foglalkozik. A mi közvetlen célunk az volt, hogy kiderítsük, van-e érdeklődés kínai egyetemisták magyarországi tanulása, képzése iránt; megismerjük ennek feltételeit, akadályait, emelőit, s ezek birtokában határozzuk meg azután a teendőket. Azzal a szándékkal, hogy nemzetközi szinten is jelen legyünk a világ tudományos-oktatási piacán.

- És mit tapasztaltak?

- A jóval kezdem. Remélem, jó időben voltam ott és nem már egy kicsit későn. Biztatónak tekintem, hogy - mint vendéglátóink többször is elmondták - Kínában szeretik a magyarokat, merthogy - azt vallják - közösek az őseink, vannak közös társadalmi tapasztalataink, ezeket számos ember élő emlékezete őrzi. Ismerik a magyar futballt („Puskást"), és olyan élénk érdeklődést mutatnak a Sziszi kultusz iránt, amire - azt mondták - charterjáratokat lehetne megtölteni. Bátorító az az információ is, hogy a világon a legtöbb külföldön tanuló diák kínai. Magyarországon pedig lehet angolul tanulni. A kínai gazdaság szakemberigénye még nem mindenben harmonizál a felsőoktatás képzési struktúrájával. Az elmondottak adnak indíttatást rá, hogy tudatosan keressük pl. az akkreditálás előtt álló turisztikai képzési fajtákban és irányokban (melyeknek a szakfelelőse vagyok) a jelenlét lehetőségét a kínai oktatási piacon. Okkal feltételezzük, megállnánk a helyünket az ott pl. hiányzó szállodai menedzsment-képzésben is.

- S melyek az együttműködést nehezítő, akadályozó tényezők?

- Itt ugyan nem sorolhatom fel valamennyi akadályt a maga konkrétságában, inkább tipizálnám a gátló tényezőket. Azzal kezdem, hogy több, sokoldalúbb, élőbb, elevenebb információkra van szükségünk. Különben - bár lenne keresnivalónk - kimaradunk a bizniszből. Nem elég, ha csak a kínaiak akarnak, mert akarnak velünk üzletelni, ott is kell lennünk. Pekingben is, a fővárosban. Nem szabad feltenni a kezünket. Magunknak kell kezdeményezni, nem várhatunk az államra. Javítanunk kell a magunkról kialakított képet, szolgáltatásainkról bő tájékoztatást kell adni a potenciális hallgatóknak. Tudni kell, hogy Prága, Varsó, Párizs, sőt Amerika is ezt teszi.

- Mi történt eddig?

- Sajnos kevés. Annak ellenére, hogy mind a magyar, mind a kínai diplomaták fontosnak tartották küldetésünket. Ami nem változtat azon, hogy Sanghaiban amely - én úgy látom - a világ innovációs transzferközpontja lesz, változatlanul csak két magyar kapcsolattartó „ül", holott a feladathoz sokkal többen kellenének. (Zárójelben mondom: Shanghai egy 20 milliós világváros, „tipikus amerikai". New Yorkhoz hasonló toronyépületeivel, hihetetlen beruházásaival. Mindenki a centrumban akar lakni, mint New Yorkban, Manhattanben. Minden centimétert kihasználva építkeznek és fejlődnek. Még ezen is túltesz a harmadik város, ahol voltunk, Senzen. Egy picike halászfaluból 16 év alatt 16 millió lakosú technológiai transzferközponttá nőtt. Mindenki fontosnak tartja, hogy ott legyen.

- Mi hát a teendő?

- Legelőbb is itthon kell dolgoznunk, hogy minél többen felismerjék a tét nagyságát. S, hogy egy olyan országban kell(ene) megkapaszkodnunk, amelyben egypártrendszer van, az állam mindent a kezében tart, mindent ellenőriz, s amely praxis eleddig egyedülállóan működik is. Ahová - mindezek pontos ismeretében - zúdul a biztonságos és befektetést kereső tőke és ahonnan hihetetlen nagyságrendben immár kifelé, Európába még Amerikába áramlik a valuta és az arany.

Olyan országnak kell felsőoktatási szolgáltatást ajánlanunk, ahol végbement a porcelán- és a selyemkészítéssel szimbolizálható első, Európát egy évezreddel megelőző „ipari forradalom", amely „feltalálta" a jelenkori modernizáció képletesen mondva gigantikus méretű „inkubátorait", a tőkés termelés kísérleti terepét, a szabadkereskedelmi övezeteket. Az itt és így meghonosított gazdálkodási és munkakultúrában látják a kínai ember technikai emancipációjának a fokozatosság kritériumait szem előtt tartó módszerét is.

Az, amit a világ „kínai csodának" nevez, európai mértékkel nézve nem feltétlenül gáncstalan valamennyi részelemében. Konkrétan a másolás, a „koppintás" ott magától értetődőnek tartott attitűdjéről beszélek. Ez amolyan „egyféle" „adó", a piacra lépés feltétele, és egyben a fejlett technika „kínaiasításának" a bevált módszere. Magam is vásároltam ilyen, az eredetihez „megszólalásig" hasonló árut a márkaár töredékéért. Láttam „egyszerűsített" VW-ket közlekedni, amelyek - hirdetik is - a technikai kultúrával való megismerkedés első lépcsői, sok embert „rabul ejtenek", s vezetnek el a „valódi", minőségi gyártmányhoz.

- Az Ön kulcsszavai tehát: minőség, aktivitás, kreativitás (a tartalomban), rugalmasság, alternativitás (a kivitelben)?

- Igen és most is fontosnak tartom hangsúlyozni: témánkat súlyának megfelelően szükséges kezelni. Sikereink oktatáspolitikai értékűek lehetnek. Enyhíthetnék a felsőoktatás foglalkoztatási, kapacitáshasznosítási gondjait. S valóban úgy vélem, remélt sikerünk egyik feltétele és záloga lehet, ha alternatívákban gondolkodunk - az ajánlott képzés mibenlétét, tartalmát, célját és a képzés helyének megválasztását illetően egyaránt. Nem biztos pl., hogy nekünk a BSc meg MSc képzéseket kell szorgalmaznunk. Lehet, nem a kínai diákokat kell ide hívni, hanem az oktatást „odaexportálni", Shanghaiban vagy Pekingben „megcsinálni".