Hazám a nagyvilág

A 19-20. század fordulóján Európa legnagyobb kikötőjéből, Hamburgból indultak az újvilágba Észak- és Kelet-Európa jobb sorsot remélő kivándorlói. A hajóra várakozók szeme óhatatlanul egy táblára tévedt, amelyen egy mondat volt olvasható: Mein Feld ist die Welt. Magyarul: az én földem a világ, irodalmiasabb fordításban: hazám a nagyvilág. Patetikus felirat volt, de mint a szlogenek és a közhelyek általában reményt, illúziót keltő. A korabeli kivándorlást szervezők tudták, hogy az ember szereti magát abban a hitben ringatni, hogy maga irányítja sorsát, ezáltal csökkenthető benne az úttal járó szorongás.

Az emberben, különösen a fiatalokban természetes ösztön az elvágyódás, az új megismerése. Ez a pionír szellem népesítette be a felfedezett területeket, ez tette Észak-Amerikát világhatalommá, de ugyanennek tulajdonítják a magyar tanyavilág létrejöttét is. Elmenni a vadnyugatra, kimenni a török által néptelenné tett vásárhelyi pusztába és a zöld mezőn farmot, tanyát építeni, feltörni a prérit, a végtelen Alföld egy darabját. Házat, istállót emelni, kutat ásni, fát ültetni, földet művelni, állatokat tenyészteni. Megteremteni azt a világot, ami otthon és a boldogulás színtere is egyben. Azt hiszem nincs ennél erősebb lelki tartást adó, önérzetet emelő feladat. Mindehhez persze bátorság kell, ambíció és szorgalom, erre a lakosságnak csak néhány százaléka képes.

Korunkban már messzire került tőlünk ez az ideál, elfogytak a feltörésre váró szűzföldek. Vagy mégsem? Minden kornak megvan a meghódításra váró területe, amely vonzza a fiatalokat. Mindig van járatlan ösvény, van kihívás, ahol a bátrak kipróbálhatják erejüket kitartásukat. Utólag szinte minden elemében kártékonynak kell tekintenünk az ötvenes évek téeszesítési programját, de még ennek is volt olyan hatása, amelyet pozitívnak minősíthetünk. A társadalmi mobilitás felerősödésére gondolok, amikor tehetséges falusi fiatalok ezrei jelentek meg az értelmiségi pályákon. Nyilván ennek túl nagy volt az ára, de ha mozdulatlan marad a magyar vidék, ez a társadalmi mozgás nem következik be.

Nyilván korunknak is megvan a maga mozgástere, soha ilyen kedvező körülmények nem voltak a világ megismerésére. A közelmúltban Gödöllőre érkeztek a visegrádi program diákjai. A magyar, lengyel, cseh és szlovák diákok más-más ország egyetemén töltenek egy-egy szemesztert. Az oktatás nyelve az angol, a tananyag pedig a legkorszerűbb közgazdasági ismeretek. A diákoknak azonban nem csak szakmai információkkal gyarapodik a tudásuk. A tananyag elsajátításán túl négy nemzet gondolkodásmódját, sajátosságait ismerhetik meg. Hétköznapjaik során olyan emberi kapcsolatokra tesznek szert, ami talán értékesebb lesz mindennél. Megértik, hogy társaik miként gondolkodnak nemzeti sorsfordulóinkról, amelyekből itt, Európa közepén akarva-akaratlan mindannyian kivettük a részünket. Nekünk, magyaroknak sok a sérelmünk, hiszen a 20. század nagy vesztesei vagyunk. Miközben Magyarország európai középhatalomból a kis népek sorába süllyedt, a visegrádi nemzeteknek ez az állami létre jutásukat jelentette.

Hiszem, hogy a mi visegrádi programunkhoz hasonló együttműködéseken formálódik régiónk sorsa. Még nem tudjuk pontosan, hogy miként, de az bizonyos, hogy a jövőnket csak a térség többi népével közösen építhetjük fel. Nincs külön út, ezt tudomásul kell vennünk, de vannak előre nem látható, váratlan lehetőségek. Trianon óta mindig vágytunk arra, hogy megszűnjenek egykori országunkat felszabdaló határok, a magyar közösségek ismét egymásra találjanak. Sokan bíztak ebben, de senki nem gondolta, hogy a határokat a schengeni egyezmény fogja eltörölni. Még ki sem gondolt megoldások segíthetik a Kárpát-medence népeinek felemelkedését. Egyszer majd természetessé válik a nyelvvédő, kisebbségkorlátozó törvények nélküli élet, s megértjük, hogy a magyar királyság ezer évének kulturális öröksége két-három náció számára is kohéziós erőt jelenthet. A felvidéki Szepesség gyönyörű városait az időközben elűzött németek építették, talán a lengyel Kárpátok gyönyörű várát, Nedecet is. Mindenkinek a történelmi birtoka lehet a maga megfogalmazása szerint, anélkül, hogy abból a másikat ki kellene rekesztenie.

Nem kell azonban csak a múlt felé fordulnunk. Korunk, jövőnk nagy feladata lesz a klímaválság megoldása, az ivóvízzel való takarékos gazdálkodás, a termőföld védelme, amelyet csak együtt tudunk megoldani. Lassan megérezzük azt is, hogy az Európai Unióban, vagy a világgazdaságban betöltött szerepünket nem a nagy birodalmak kegyeinek keresésével, a szomszédok rovására kialkudott kedvezményekkel érhetjük el, hanem a régiónk országainak összefogásával, közös érdekeink felismerésével, azok határozott képviseletével. Ehhez is a visegrádi programhoz hasonló kezdeményezéseken keresztül vezet az út.

Persze a kitáruló világ veszélyeket is rejt, befogadó képességünknek ugyanis határai vannak. Aki túlszalad ezen a határon elvész az információtömegben, elbizonytalanodik, céljai szétesnek, sodródni kezd, elveszíti sorsa irányítását. Személyes, emberi léptékben ilyen például a számítógép függőség vagy a televíziózás eltúlzása. Új és új információk érnek minket, de már nem jut idő azok feldolgozására, rendszerbe helyezésére, ezáltal csak átfolynak rajtunk. Korunk információbőségével csak úgy tudunk megbirkózni, ha tudunk válogatni közöttük.

Nincs ez másként nemzeti szinten sem! Minden országnak és minden régiónak meg kell fogalmaznia prioritásait, azokat a fő értékeket, amelyekhez minden körülmények között ragaszkodnia kell. Ma már láthatjuk, hogy az elmúlt húsz évben mi nem tudtuk a valós értékeinket, céljainkat megfogalmazni, felmérhetetlen károkat szenvedtünk el emiatt. A történelem azonban jól bizonyítja, hogy minden gazdasági és társadalmi zsákutcából, összeomlásból van felemelkedés, ha kellő erő, elszántság, erkölcsi és kulturális muníció, intellektus mozgósítható.

Elbizonytalanodottak vagyunk, mint egykor a hamburgi kikötőben hajóra várók. Hajó mindig érkezik és indul is, de tudnunk kell, hogy melyik kikötő felé tartunk. Ehhez pedig meg kell ismerni a lehetőségeinket, a világot, hogy valóban a miénk legyen.

Dr. Villányi László

dékán