Jászberényi hangversenyek egy hallgató szemével

Kiss Henriett

főiskolai oktató, zeneirodalom-tanár

A hangversenylátogatásról

Rákosi József vagyok, hallgató, leendő ének-zenét oktató tanító. Az utóbbi időben számos kérdés fogalmazódott meg bennem, miután néhány jászberényi hangversenyen vettem részt.

Tapasztalataim azt mutatják, hogy ezeken az igazán értékes előadásokon a látogatottság igen gyér, olykor a kórus tagjai talán többen állnak a pódiumon, mint amekkora a hallgatóközönség. A korosztály tekintetében is igen egyértelmű tények állapíthatók meg. Többségében a középkorú, vagy az idős korcsoport képviseli Jászberény lakosságát. Mindez nem is lenne olyan érdekes, ha nem tudnám azt, hogy az általam látogatott hangversenyek mindegyike ingyenes volt, vagy adománygyűjtő.

Egyrészt, mint a főiskola vegyes kórusának tagja, jómagam is tudom, milyen látni a feltöltetlen sorokat, másrészt, mint újdonsült látogató olykor-olykor a kórustagokon látom az elkeseredettséget, hiszen a felkészülésbe vetett idő, energia, szeretet mind-mind úgy tűnik, nem érte meg, még ha ez csak a látszat is.

Sokszor, amikor ott ülök a közönség soraiban, elgondolkodom – miközben fantasztikus műveket hallgatok meg – az embereket miért nem érdeklik az efféle műsorok. Itt mindenki megpihenhet néhány percre, néhány órára egy székben, és csodás zenei élményeket tudhatnak aztán maguknak.

Ezeken a helyeken tehetséges emberekkel találkozhatunk, ahol minden egyes ember egy-egy értéket képvisel, hiszen a kórus nem énekesekből, nem karvezetőből, nem hangszeren kísérő egyénekből áll. Itt mindenkinek fontos szerepe van abban, hogy egy zenei művet tökéletesen tudjanak átadni. A kórus egy ember. És miképp az ember is több személyiségjegyet hordoz, úgy a kórus sem egy jellemmel írható le.

Az effajta rendezvényeken nem kell szakértőknek lennünk, épp ellenkezőleg. Itt kezdhetjük ismereteink bővítését, a zene megismerését, melyben sokat segítenek nekünk a konferansziék is, akik röviden összefoglalják – közérthető módon – milyen alkalomból lép föl a kórus, milyen műveket hallhatunk, és azokat milyen előadásban.

De sokszor mégis azt hiszem, már semmi sem tehető. A lehetőségek adottak, mégsem használjuk ki őket. Pedig csak rajtunk múlik.

Mint leendő pedagógus megpróbálok azzal hozzájárulni a felnövekvő nemzedék formálásához, hogy én magam jó példát mutatok. És netovább, még művelem is magam, bővítem zenei ismereteim repertoárját.

Ahhoz, hogy a következő nemzedék a klasszikus zenét is megismerje, és megkedvelje, mi kellünk. Nekünk kellene már kiskorukban megismertetni velük az értékes zenét, elvinni őket hangversenyekre, színházba, és különböző kulturális intézményekbe – főleg, ha lehetőség nyílik az ingyenes megtekintésre. És ehhez járul még a pedagógus hozzá munkájával, még ha erre csak heti egy órában is adnak lehetőséget.

Kodály szavai korunkban is megállják helyüket; "Ha egy szóval akarnók jellemezni e nevelés lényegét, az a szó nem lehetne más, mint: ének... Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg." (Kodály, 1966)

Rákosi József

Kiegészítés

A hallgató írásából az derülhet ki, hogy az általa látogatott hangversenyekre csak kevesen voltak kíváncsiak, illetve inkább az idősebb korosztály tagjai látogatták ezeket a rendezvényeket. A pontosság kedvéért el kell mondani, hogy az öt hangverseny között –örömteli módon - voltak teltházas események is. A mai magyar valóság azonban mégis csak az, amit a hallgató megírt: mind országos, mind helyi szinten egyre nagyobb érdektelenség tapasztalható a komolyzene iránt. A fiatalabb korosztályok pedig alig-alig érdeklődnek a klasszikus zene iránt.

Kiss Henriett