Bérceknél magasabban

„S rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
(József Attila)

BALÁZS GUSZTÁV

A harmadik évezred első évtizedében megtakarítási céllal megcsonkított magyarországi személyforgalmú vasúthálózaton is több száz járat közlekedik naponta. Március 19-én 7 óra 15 perckor azonban egy olyan vonat indult el a Nyugati pályaudvar 9. vágányáról, amelyre 66 évet kellett várni. Két emberöltő és egy világtörténelmi „epizód” (a Szovjetunió) múlt el azóta, hogy magyar személyvonat magyar felségjelzésű mozdonnyal járt a Csap – Beregszász – Nagyszőlős vonalon, Kárpátalján. Ezért is nevezték el a különvonatot – melyet az Info13 Közhasznú Egyesület szervezett és a MÁV Nosztalgia Kft., valamint a MÁV-Start Zrt. égisze alatt közlekedett – Kárpátalja Expressznek. Menetjegye immár fontos relikviája az utasoknak, mert mire egyetlen perc késéssel visszaérkeztünk, küldetésünk a „jól párnázott pullmanokon” legendává érett.

Magyar vonat? A több mint egy emberöltőn át a Magyar Állami Vasutakat szolgáló No-habot „fogatolták” a szalonkocsiból, étkezőkocsiból és négy személykocsiból álló szerelvény elé. (S volt még egy mozdonynyi „rezsó”, azaz villamos fűtőkocsi is az expresszen.) Történelmünk rejtélyei közé tartozik, hogy miként vált magyar jelképpé ez a svéd mozdony, melynek láttán minden vasútbarát elérzékenyül. A vonatozás természetéből adódóan – elől ül a masiniszta – sokan nem is vették volna észre, hogy nem a magyar címeres dízel áll elől, hanem a vörös csillagos. A beregszászi vacsorán jelentették be, hogy az eredetileg kiszemelt mozdony az indulás előtti éjszaka elromlott, s hirtelen kellett gondoskodni a pótlásáról. Én persze így is, a vörös csillagos mozdony mögött ülve is, évtizedes beidegződéstől vezetve félénken vettem elő a kamerámat Csapon. Mert, hogy is gondolhattam volna 25-30 évvel ezelőtt, ami a mai, expresszünket kísérő fiatal fotósok számára magától értetődő: a 805 kilométeres út akár minden talpfáját meg szabad örökíteni.

*

Kicsit tartottam attól, hogy milyen lesz majd a társaság a vonaton.

Ó, bárcsak mindig ilyen emberekkel együtt utazhatnék! Előttem érkezett a bányageológus Schőnviszky László, akivel együtt ültünk az ablakhoz. Mellé egy híradástechnikai szakember, Bodnár Lajos, „civilben” idegenvezető, mellém Kotroczó Imre építőmérnök társult. Meglepődve tapasztaltam, milyen sokan vannak (legalább egy Kárpátalja Expressznyien!) akik keresztül-kasul bejárták a Kárpát-medencét, akik jól értik a magyar sorskérdéseket, s akiknek hobbijuk a vasút és a természetjárás. Geológusunk GPS-e jóvoltából az út minden görbületét rögzítettük, minden pillanatban ismertük a sebességünket. A Mátra alján robogva a 112 km/óra is megjelent a kijelzőn.

(Hazafelé, a szomszédban ülő házaspárral is szóba elegyedve Pattantyús Ábrahám műegyetemi tanárról szóló anekdoták felidézésével múlattuk az éjszakába forduló időt.)

*

Már Miskolcon fúvószenével fogadtak bennünket, de az első hosszabb megálló Záhonyban következett. Közben, régi vasúti menetrendet tanulmányozva megállapítottuk, hogy a fővonal Miskolcról Sátoraljaújhelyen át vezetett Munkácsra, amelyről Csapnál fordultak Beregszász felé a vonatok. (Egykor egyetlen átszállással el lehetett vonatozni Kassáról Beregszászon át Szatmárnémetibe!) A történelem terelte Nyíregyháza felé a Magyarországról keletre tartó vonatokat, így a mi Záhony után a határon áthaladó, majd Csapnál elkanyarodó Kárpátalja Expresszünket is.

Az impozáns csapi állomás városi oldalán volt az első ukrajnai köszöntés. Mint minden állomásunkon, itt is elhangzott az ukrán és a magyar Himnusz. Köszöntöttük a vendéglátókat, szóval és kaláccsal, és ők is köszöntöttek bennünket. Molnár Béla kereszténydemokrata országgyűlési képviselő, „expedíciónk” vezetője, könyveket ajándékozott a bennünket fogadóknak. (Köztük Pecsora Éva és Margitics Marianna, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanárai által magyar – angol – ukrán, valamint ukrán – angol – magyar nyelven kidolgozott egyedülálló ifjúsági szinonimaszótárt, melyet az Info13 Közhasznú Egyesület adott ki.) Méltó volt minden pillanat egész utunkon missziónkhoz és – úgy gondolom – a nemzetközi kapcsolatok ápolásának szabályrendszeréhez. Ez büszkeséggel töltött el valamennyiünket.

*

Vasútbarát vonatkozásban az utazás nagy rejtélyének tűnt, hogy miként tudunk majd haladni a szélesebb nyomtávú ukrán vasúton. Mert azt még el tudtuk képzelni, hogy a vagonok forgóvázát kicserélik, de a Nohabét? Nos, erre nem is volt szükség, mert Csaptól az ukrán-román határig két nyomtávú vonal húzódik. A nyílt pályán legtöbbször egybe fűzve, vagyis egy vágány négy sínből állt. Mintegy jelképezve, egymás mellett élő nemzetek fiai, lányai keresik itt a boldogulásukat. Vonatunk kerekei időnként különös, morgó-súrlódó hangokat keltettek a járatlan, normál nyomtávú, csak lassú közlekedésre alkalmas síneken. Kaszonyban bevártuk a szemből érkező személyt, egy veterán Ganz motorvonatot.

*

A beregszászi állomáson Dsida Jenő emléktábláját, a városközpontban Petőfi Sándor szobrát koszorúztuk. Nagyszőlősön Perényi Zsigmondra, Ugocsa vármegye főispánjára, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjára, az 1849-es szabadságharc vértanújára emlékeztünk. Kastélyát elkobozták. Egyetlen példa arra, hogy mennyi jó szándék, fáradozás, áldozat veszett kárba történelmünk során!

Katarzisban többször volt részünk. (Attól függően persze, hogy a határokon tartott útlevélvizsgálaton ki, mikorra esett át.) Két meghatározó élmény azonban mindenkié lehetett. Az egyik, a nehezebben feldolgozható a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán ért bennünket, ahol dr. Orosz Ildikó elnök asszony elmondta: úgy tekint erre a vonatra, mint egy új, az otthoniakat az itthoniakkal összekötő hajszálérre, amely kereskedelemmé és turizmussá fejlődhet, testvériséggé és barátsággá válhat.

Az 1996-ban alakult a főiskolának ma mintegy ezer hallgatója van, akiknek a fele nappalis. Épülete 1908-ban Bereg és Ugocsa vármegyék törvényszéki palotájának készült. A cseh korszakban járásbíróság, a szovjet időkben laktanya, majd hadiipari üzem volt. 1992-től 2001-ig a senki földje. 2002-ben megkapták a városi tanácstól. Magyarországi önkormányzatok és magánszemélyek segítségével született újjá. S mivel a termeket a támogatókról nevezték el, a tanárok az egyik órát Győrben, a másikat Esztergomban, a harmadikat Vácott tartják…

A Megyei Magyar Drámai Színház gyermekstúdiója Vidnyánszki Éva zenés irodalmi összeállítását adta elő Kárpátalja történetéről, vastaps-köszönetünkre. A szereplők őszinte kitárulkozása, példamutatása óriási felelősséget rakott a vállunkra. Egyetlen ember nem akadt közöttünk, aki ne gondolt volna a 2004. december 5-i népszavazás előzményeire, eredményére, annak okaira és következményeire. Vajon meg tudunk-e mi felelni az Esztergom teremben ránk terhelődött felelősségnek? Hiszen nekünk végül is semmire sincs felhatalmazásunk. Mi csak egy jegyet váltottunk az útra…

Másnap, nagyszőlősi kirándulásunk után Nevetlenfalu a megkönnyebbülés katarzisával búcsúztatta az Ukrán Köztársaságtól a Kárpátalja Expressz utasait. Bárcsak minél többen velünk lettek volna a vonaton Magyarországról!

Meglepő volt persze, hogy itt az „Ajjaj fekete vonat” slágerrel fogadtak, de éppen ez a különös helyzetű, három határ közeli, nevében – bocsánatot kérek a gondolatért is! – nem sokat ígérő falu mutatott példát arra, hogy könnyedén és komolyan is kell venni az életet.

Szinte az egész község megtisztelt bennünket a fogadásunkkal. Akinek időben sikerült leszállnia a vonatról, annak az érkezésünkre összeállított műsor kinyomtatott programjából is jutott.

A helyi tantestület kórusműveket énekelt. A gyerekek népi táncot mutattak be és hallgattunk dzsesszt is. Egyszer csak, ezen az ukrán-román határ menti magyar településen felcsendült Kozma József Hulló levelek című örökzöldjének melódiája.

Étellel, itallal, vásárfiával is kedveskedtek a nevetlenfalusiak. Senki sem gondolta volna, hogy az élni akarás ilyen kiváló példájával találkozunk ezen a helyen, amelyről eddig egyikünk sem hallott Magyarországon.

Mi mást is mondhattam volna útitársaimnak, amikor átléptünk Romániába, ahol újra magyar szóval fogadtak, mint azt, hogy egy velünk utazó földönkívülinek ezek után furcsa elképzelései lehetnének a határ fogalom mibenlétéről.

Sokkal többet jelentett tehát a Kárpátalja Expressz, mint vonatozást az Alföldön át. S bár földrajzi értelemben talán Gödöllő volt a legmagasabb pontja az utazásnak, vendéglátóinknak köszönhetően sokszor éreztük magunkat magasabban a Kárpátok havas bérceinél.

A szerző felvételei