Országhatáron túl

A tíznapos csereprogram résztvevői az Európai Mobilitási Program, a „Youth in Action” támogatását élvezhették. Mindkét iskola tagja az Európai Vidékegyetem Hálózatának és nagy örömmel fogadtuk a lehetőséget, hogy azon szerencsések közé tartozhatunk, akik külföldön betekintést nyerhetnek más hallgatók életébe, szokásaiba, egy más nemzet kultúrájába.

Az utazás minden perce izgalmakkal teli volt, hiszen nem igazán tudtuk, hogy mi vár ránk. Az előzetes programleírásban volt némi információnk arról, hogy majd bizonyos vitákban kell részt vennünk, utazni is fogunk és, hogy nem árt tudni angolul. De azt hiszem, hogy közülünk senki, egyetlen pillanatra sem gondolt arra, hogy a végén milyen érzésekkel távozunk majd, milyen nagy és fontos dolgokat fogunk megtenni az összetartozásért, egymás kultúrájának elfogadásáért és tiszteletéért.

Egyedülálló és különleges. Hiszen gondoljunk csak bele, arról mindenki tudna mesélni, hogy egyes nemzetek között milyen évszázados ellentétek húzódnak. Hogy ki harcolt kivel, kik árultak el kiket, kik tartottak elnyomás alatt. A történelem során a két ország viszonylagos földrajzi távolsága miatt nem került soha semmilyen konfliktusba, nem léptek fel kölcsönös területszerző követelések, vagy etnikai konfliktusok. Ezért is nagyon ritka a világtörténelemben, hogy két nemzet ilyen mértékű kölcsönös tisztelettel fordul egymáshoz. Ezt a barátságot nem lehet elégszer hangsúlyozni, megbecsülni és ápolni.

„Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.” Magyarországon és Lengyelországon nincs, ki ne ismerné e mondást. 2007. március 12-én a magyar Országgyűlés március 23-át a magyar–lengyel barátság napjává nyilvánította. Győrött a Bem József téren felavatták az első köztéri Magyar-Lengyel Barátság Emlékművet.

A barátság eredete a közös történelemben gyökerezik. Mindkét ország számára meghatározó történelmi személyek és közös szentek is összekötnek bennünket. Az első lengyel, aki nyomot hagyott a magyar történelemben a Vitéz Boleszláv által elűzött Bezprym herceg volt, akinek a Balaton-felvidéken nagybátyja, I. István adományozott birtokokat. Egyesek szerint Veszprém városa róla kapta a nevét.

Szent László mindmáig a magyarországi lengyelek védőszentje. A magyar királylány, Árpád házi Szent Kinga, V. Boleszláv lengyel fejedelem felesége, pedig Lengyelország és a sóbányászok védőszentje.

A Piastok után Lengyelország második nagy királyi dinasztiája a Jagelló-ház volt, tagjai egészen a 16. századig uralkodtak Lengyelországban. És háromszor Magyarországon is. 1440-ben I. Ulászlót választották meg magyar királynak, mire azonban a lengyeleknél III. Ulászló néven trónoló király Magyarországra érkezett, a titokban megszerzett koronával a Habsburg V. Lászlót is királlyá koronázták a hozzá húzó főurak. A két párt egymás ellen fordult, és ekkor kezdte karrierjét az Ulászló mellett harcoló Hunyadi János is.

A Hunyadiak után II. Ulászló ült a magyar trónra, de a Krakkóban született király emléke is leginkább csak a róla szóló anekdoták miatt maradt fent. A bólogató jánosként elhíresült Ulászló hamar megkapta a „dobzse” (lengyelül: jól van) becenevet. Ulászlótól származtatható a lacikonyha szó eredete is: a királyi udvar éléskamrája kiürült, az uralkodó így sokszor kénytelen volt igénybe venni a budai „népkonyhát”.

A történelemben legközelebb Jagelló Annának adták Lengyelország koronáját. De a magyarokkal közös uralkodó elől a lengyelek így sem menekültek meg teljesen. Az 53 éves Annának a nála tíz évvel fiatalabb Báthory Istvánt szánták férjül, és az erdélyi fejedelmet 1576-ban lengyel királlyá is koronázták Krakkóban. Báthoryt számos történész az egyik legtehetségesebb választott lengyel királynak tekinti.

Szintén nagyon híres személyiség mindkét nemzet történetében például Murat pasa, Petőfi Sándor barátja és példaképe, a magyar nemzet védelmezője, akit a magyarok csak Bem apóként ismernek.

Sajnos, amiben igazán osztozhattunk mindezek mellett, azok a közös szenvedések voltak. A Habsburg, és az orosz elnyomás, a trianoni tragédia, illetve a német megszállás végzetesen összefonta a két nemzet sorsát.

A program

Napjaink nagy részét a workshopok töltötték ki. Ilyenkor csapatokban dolgoztunk, és különböző témák szerint kisebb prezentációkat kellett rögtönöznünk.

Például, az egyik téma az volt, hogy melyek azok a dolgok, amelyekben Magyarország és Lengyelország is változhatna, melyek a turisztikai sajátosságok, vagy éppen mivel lehetne fellendíteni az országok turizmusát. A kreativitás nem hagyta cserben a csapatot. Volt itt HUPO (HUngarian - POlish) sport kártya, amely feltüntette az összes híres hazai és lengyel sportkiválóságokat, vagy a Túró Rudi Petitkivel (lengyel édesség). A cél egy olyan termék kreálása volt, amely ötvözi a nemzeti örökségeinket.

A „Bábel tornya” nevezetű workshop célja pedig egymás kultúrájának megismerése, illetve nyelvének elsajátítása volt, többnyire szórakoztató formában. A magyar nyelvtörők klasszikusai indították napjainkat. Persze nekünk is kijutott a lengyelekből. Az egyik alkalommal ki kellett találni, hogy vajon melyik lengyel szó melyik testrészhez tartozik, illetve fordítva, melyik magyar szó melyik testrészt jelenti. Mondanom sem kell, elég vicces megoldások születtek. Esténként pedig énekelgettünk, grilleztünk. Volt, amikor folklórestet tartottunk, karaokeztunk, és két tehetséges műsorvezető felejthetetlen humoros műsorával tette emlékezetessé a csereprogramot.

A kezdeményezés egyik célkitűzése a hagyományőrzés a 21. században. Olyan ősi, mára nagyon kevesek által folytatott foglalkozásokról hallgattunk előadásokat, vagy térképen határoltuk be azokat, amelyek országaink örökségét képezik.

A fantáziánk nem nyugodhatott egyetlen napot sem. Megtervezhettük például a lengyel-magyar barátság honlapját, és az ezt szimbolizáló zászlót. Véleményem szerint nagyszerű ötletek születtek.

A harmadik nap városi sétára indultunk, amely során a kisvárost körülvevő hegyeket is megcsodáltuk és betekintést nyertünk a helyiek életébe. Ekkor hasznosítottuk az alapkommunikáció során megismert lengyel szavakat. Ez néha igen vicces volt, ugyanis sok lengyel szó többnyire hasonlít a magyarra, csak teljesen más az értelmük. A séta után meglátogattuk fogadóink iskoláját, ahol egy prezentáció keretében megismertük a szakokat, az iskolai életet és programokat.

Sajnos Jászberényt csak októberben tudjuk megmutatni lengyel barátainknak, de azért így is sikerült néhány kép segítségével megismertetni gyönyörű városunkat és a főiskolát is.

A program során ellátogattunk az Orava Szociográfiai Múzeumba Zubrzyca Górnában, amely megjelenítette előttünk a régi falusi életet, a házakat, szokásokat, a ház körüli munkálatokat, népművészetet. Több házban felfedeztünk magyar újságokat, illetve valószínűleg magyaroktól kapott ajándékokat, díszes tányérokat „Emlék” felirattal.

Utazásaink során Zakopanét is érintettük. Gyönyörű környezetben helyezkedik el a város, igazi turistaparadicsom.

Zakopanéban a Pod Kuzniczym Mlotem Museumban csodálatos képeket vetítettek le a Tátráról, az ott élő állatokról, megismertük a hegyvidéki emberek életét, szokásaikat, öltözetüket, majd egy hosszú séta keretén belül fedeztük fel a hegyekkel körül ölelt várost.

Március 3-án eljött az elválás pillanata. Reggel az ébredés meglehetősen nehéz volt, hiszen előző este kiadós bulival búcsúztattuk el egymást és az elmúlt tíz napot. Az utolsó vacsora után a magyar csapat elénekelte a Honfoglalás dalát, illetve közösen énekeltünk el egy nagyon népszerű lengyel számot a Hey Sokolyt. Másnap szoros ölelések után fájó szívvel felszálltunk a buszra, és a lengyel csapat az „Ilyenek voltunk” c. számmal búcsúzott tőlünk. Megható volt. Az utunk azonban nem azonnal haza vezetett, hanem úgy gondoltuk, teszünk egy kis kitérőt, ha már Lengyelországban járunk, és megnézzük azt, amit egyszer mindenkinek látnia kell. Auschwitz nagyon megrázó élmény volt, és azt hiszem egy életre mindenkit elgondolkoztattak azok a szörnyűségek, amiket ott láttunk.

Az utazás a szomorúság és a fáradtság váltakozásában telt, majd lassan elkezdtük feleleveníteni az emlékezetes pillanatokat, és már azt tervezgettük, hogy októberben hogyan viszonozhatnánk ezt a vendégszeretetet. Közben folytonosan az járt a fejemben, hogy vajon tényleg látom-e még őket valaha? Hogy ilyen nagyszerű emberekért, és ilyen érzésekért miért kell nekem Lengyelországba mennem? Miért csak itt éreztem, szinte minden nap, hogy nem csak egy lány vagyok, hanem egy magyar lány vagyok? Hogy ha megkérdeztek az utcán, bár angolul beszéltem, büszkén mondtam ki a hazám nevét. Hogy valakinek itt újdonság volt a Túró Rudi meg a pálinka, és az Unicum, de ugyanakkor mindenki tudta mi az, hogy gulyás és halászlé, hogy a Balaton mennyire gyönyörű, hogy az Egri Bikavér az egyik legjobb bor a világon, és az Omegát legalább egyszer hallgatta már minden lengyel. Nem a politika, és a híradó mindennapi pesszimizmusa, hanem ez itt, ez a valóság, hogy itt kint mi vagyunk a magyarok, és valami összeköt minket, akár tetszik, akár nem, egymásra voltunk utalva, és kötelességünk volt ismerni a hazánk értékeit, ahhoz, hogy képviselni tudjuk. Bárcsak hazavihetnénk ezt! Bárcsak itthon is minden nap újdonság és különlegesség lenne, és bárcsak minden magyar szónak, vagy feliratnak úgy tudnék mindig örülni, mint amikor hazafelé megálltunk Salgótarjánban egy benzinkútnál! Bárcsak itthon is mindenki olyan normálisan tudna egymáshoz viszonyulni, ahogyan a magyarok és a lengyelek egymáshoz!

Remélem, hogy ezt a sok jót egyszer mi is viszonozhatjuk, addig is türelmetlenül várjuk októbert, amikor is a főiskola hallgatói fogadják majd Jászberényben a lengyel csapatot.

See you in October!

Szászi Hajnalka