Én „univerzitásnak” vizionálom a SZIE-t, a szó eredeti értelmében – Beszélgetés dr. Solti László egyetemi tanárral

– Rektor úr milyennek látja egyetemünk helyzetét?

– Örülök, hogy megkerestek. Mindig örömmel adok interjút a Szent István Egyetem lapjának. Meggyőződésem ugyanis, hogy ily módon messzire hallatszik, amit mondok, és reményeim szerint sokaknak segíthetek eligazodni az egyetem közvéleményét foglalkoztató, mindannyiunk életét befolyásoló ügyekben. Kérdésükre térve, aligha mondanék újat és eleget azzal, mint hogy egyetemünk (is) nehéz helyzetben van. Az elmúlt egy év során majdnem 1,4 milliárd forint állami támogatást vontak el, a felét néhány héttel ezelőtt. A váratlan, hirtelen, sokkszerű hatások ellenére a karok és a központ igyekszik megfelelni – akár egy-két nap alatt – ezeknek a diktált feltételeknek. Ennek ellenére rögvest hozzáteszem: egyetemünk vezető testületei és magam is úgy ítéljük meg, hogy az intézmény általános állapota kielégítő, a Szent István Egyetem fennáll és működik, ami önmagában is nagy teljesítménye az egyetemnek. Költségvetése kiegyensúlyozott, feladatait teljesíti, karai dolgoznak, a közöttük lévő viszony mindinkább partnerivé érik, és egyre gyarapodnak a kor követelményeinek megértését tükröző lépések valamennyi fakultáson.

– Kikerültünk volna a veszélyzónából?

– Közel sem, hiszen bennünket is gyötörnek olyan „csapások”, mint hogy „nem születik elég gyermek”, ezért „a felsőoktatás kapacitása nagyobb a szükségesnél”, „csökkent a képzés színvonala”, „nincs elég pénz”. Tény, hogy a demográfiai mutatók évek óta romlanak, és sajnos tovább fognak csökkenni. 2010-ben 90.350 gyermek született, miközben 130.450 ember halt meg Magyarország lakosságából.

A krízis, aminek mi is szenvedő alanyai vagyunk, feltárta erényeinket, gyengeségeinket, s a maga nyersességében rávilágított teendőinkre is. Pályázatomban és a nyilvános fórumokon is hangsúlyozom: helyzetünk és teendőink meghatározásakor látni kell, hogy a világ, munkánk legáltalánosabb nemzetközi környezete, az egész emberi, különféle természetű válságoktól is gyötört társadalom, hatalmas változásokon megy keresztül. Új, újabb és más ismeretekre van szükség. Kiderülni látszik, hogy a mégoly természetesen vett igazságok sem úgy igazak, mint eddig gondoltuk.

Különösen súlyos félreértések származnak abból, ha szimplifikáljuk az összetett jelenségeket, mint például a sokat emlegetett modernizációt, amely nem egyenlő a technikai korszerűséggel, még kevésbé a polgárosodással, vagy ahogyan a felzárkózás sem egyenlő a harmonizációval stb. Korábban talán úgy hihettük, az EU csatlakozás mindent megold – valóban volt, amit megoldott. De csak mostanában lett nyilvánvaló számunkra, hogy megnőtt a személyiség szerepe, hogy a dolgok nem mennek maguktól, és hogy aktív részvételünk nélkül könnyen egy „kétsebességű” EU-ban találhatjuk magunkat, ahol mi vagyunk a második sebességben.

Mind egyértelműbb, hogy új módon kell gondolkodnunk a tudásátvitel, az oktatás számos kérdéséről és dilemmájáról. Szóval az eddigiekhez képest sok mindent újra kell gondolni, és akkor még a teendők megfogalmazása elveszhet a sok „bába” között és a legjobb elképzeléseink is célt téveszthetnek.

– Melyek a Szent István Egyetem emelkedő pályára állításának kritériumai?

– A felsőoktatás költséges tevékenység, ezért a szféra kellő állami támogatás nélkül igazából ellehetetlenül. Ezért látjuk indokoltnak napirenden tartani a finanszírozás ügyét. A súlyos anyagi deficit fékező hatását tovább mélyíti, hogy máig nem született egyetértés a szakmák és az oktatási kormányzat között olyan kulcsfontosságú feladatokban, mint az állami részvétel mikéntje, módja és mértéke. Egyszóval, nincsen általánosan elfogadott és kiforrott oktatáspolitikai koncepció hozzárendelt gyakorlattal, amelyik kellően hatékony és differenciált. Itt kell elmondani, hogy a Szent István Egyetem gazdálkodását vizsgálók megállapítása szerint az egyetem felelős szemléletet és magatartást mutat a materiális javakkal való gazdálkodásban. Féltő önérzettel mondjuk, hogy eddig még senkit nem kellett végleg „szabadságolnunk” anyagi okokból.  Tudjuk persze, hogy a kárelhárítás, a kármentés nem pótolhatja a hiányokat. Erőfeszítéseink épp ezért azt célozzák, hogy magunk is aktívan járuljunk hozzá saját működési költségeinkhez, annak minél nagyobb hányadát fedezzük; tudatos szereplőivé váljunk általában is a piacnak, különösen tudományos, oktatási területen, s ehhez minden eddiginél szorosabb és konstruktívabb kölcsönkapcsolatot igyekszünk kialakítani a termelési szférával. Elmondható, hogy karaink egyre kezdeményezőbbek, tapasztalatokban gazdagodnak, és a megkezdett utat igyekeznek minél szélesebbre taposni. Persze lehet másképp is gondolkodni, ám minden elképzelés meg kell feleljen a piacgazdaság követelményeinek, mindenekelőtt a minőségelvnek az átláthatóság, karcsúság, naprakészség követelményeinek.

– A rektor által meghirdetett egyetemstratégia pillérei valójában a teendőket, a követelményeket – így a szervezettséget, a teljesítményt is – szimbolizálják?

– Igen. Helytállónak ítélem ezt a „megfejtést”.

– Hogyan jut ez érvényre a gyakorlatban?

– Régóta ismert gond az elmélet és gyakorlat kapcsolatának kívánatos összhangja. Sarkosabban fogalmazva arról van szó, hogy miképp kerüljenek helyükre a dolgok, elkerülve az öncélúságot, a formalizmust, vagy éppen a túlzott prakticizmust. Ugyan-akkor érvényesüljön a valóság követelménye és kritikája, egyféle gyakorlatiasság, tudatos cselekvés és ennek megfelelő szemlélet. Innen nézve teendőinket joggal mondható, hogy a lineáris képzés bevezetésének okos és gyakorlatias kompromisszumával nagyot léptünk a kívánatos irányba. Lehet persze vitatni a módszereket, de a lényeget – az európai tudástérhez való csatlakozás törekvését, melyet a cselekvésünk vezérfonalául választottunk – nem; valójában ugyanis csak az igenek között választhattunk. Mindazonáltal igaz, hogy meg-becsülendő tradícióinkat, értékeinket kár volna elveszíteni. Olyan gyakorlatorientált értelmiségieket szeretnénk kibocsátani, akik egyben keresett szakemberek, és képesek megtalálni a helyüket a ma és a holnap társadalmában, a globalitás feltételei között is. Mára a társadalomtudományi katedrák is túlléptek az oktatásba való bezártság kényelmén és elmozdultak, mert jól látják az újabb kutatások és publikációk iránti igényt. Bizonyára egyre több olyan témát találnak, melyeknek kutatásával, esszenciáinak oktatásával segíthetik a ma még gyakori alkalmazkodási válságok megelőzését, lefolyásának enyhítését, a világ egységben látását, s értőbb „megfejtését”. Meggyőződésem szerint ők sokat tehetnek azért, hogy erősödjön hallgatóink valóságismerete, fejlődjön versenyszelleme, kialakuljon és működjön vállalkozói hajlama.

– Milyennek ítéli a Szent István Egyetem versenypozícióit?

– Túlzás nélkül állíthatom, hogy versenypozícióink jók. Persze, a mi dolgunk, hogy pozícióinkat az erőforrások ésszerű működtetésével, a még szunnyadó tartalékok értő aktiválásával és új források megnyitásával szüntelenül erősítsük. Intézményünk a maga földrajzilag is más-más koordináták között elhelyezkedő fakultásaival integrált egyetem, melynek legfőbb integráló ereje a minőség. Életveszélyesnek tartanám erről az útról letérni. Nem lehet olyan elképzelés mellé odaállni, hogy minden lehetséges hallgatót hozzunk be és tartsunk a felsőoktatásban csupán azért, mert ezzel fenn tudjuk magunkat tartani. A Kiváló Egyetem címet egy mérhető és objektív paraméterekkel történt pályáztatás révén nyertük el. Érdemes volt kipréselni ezt az eredményt, amely egyfelől láthatóvá tette, hogy a szigorú kritériumok szerinti versenyképes szellemi potenciál sokkal jelentősebb annál, mint többen gondolták, másfelől pedig sokkal törékenyebb a révbe jutott kutatóegyetemekénél. Sokat kell tehát fáradozni azért, hogy ez az ér „hajózhatóbbá” szélesedjék. Ezt például azzal is elősegíthetjük, hogy a vezetői pályázatokat nemzetközi szinten írjuk ki – mondhatni „más klubból is igazolunk játékosokat”, olyan professzorokat, akiknek a tudományos és gyakorlati potenciálja hordozza azokat a képességeket és adottságokat, amelyek az egyetemi munkához szükségesek. Nem alaptalanok ugyanis azok a víziók, amelyek kétsebességes felsőoktatást vázolnak fel. Az egyre szűkülő forrásokra és a csökkenő hallgatókra az elitklubot alkotó egyetemek pályáznak a legnagyobb eséllyel. Számolni kell persze a nem átlátható és alig megmagyarázható krónikus egyetem- és főiskola-alapítási lázzal is. Az újabb alapítások – miközben finanszírozásuk ugyanúgy nem megoldott, mint a többi felsőoktatási egységé –, bizonytalanná teszik a képzési helyek támogatásának elveit, minőségdeficittel fenyegethetnek, miközben más tekintetben éleződik az egyetemek közötti verseny.

Útkereséseink azonban már komoly eredményeket is hoztak. Anélkül, hogy a karokat név szerint emlegetném, eredményesnek és követendőnek tartom mindazokat a kezdeményezéseket, például a kiemelt karközi pályázatokat, amelyek közelebb vitték egyetemünket a valósághoz, az általa megfogalmazott kérdésekre adott válaszhoz. Évnyitó beszédemben öt stratégiai irányt, az élelmiszer-alapanyag termelés oktatását és kutatását, az élelmiszerbiztonság és minőség kézbentartását, a vízzel, mint stratégiai erőforrással való foglalkozást, valamint a megújuló energiák kutatását, végül a természeti környezet meg-óvását vázoltam. Az utóbbi hetek, hónapok hazai és világjelenségei szinte vakító fénnyel világítják meg ezeket a területeket.

Összegezve, amennyiben ismét megkapom a bizalmat, az alapvető irányvonalon nem kívánok változtatni. Ambiciózus, de megvalósítható, sőt megvalósítandó célom, hogy fölküzdjük magunkat a legjobb öt hazai felsőoktatási intézmény közé – ehhez szívesen adom a nevemet és hajlandó vagyok mindent megtenni érte. Másfelől azonban elemi feltétel, hogy erősítsük egyetemünk tudományos kapacitását, nagynevű tudósok „diktálják” a tempót és az irányt, akikből minél többel szeretnénk találkozni. Egészében szélesíteni kell a Szent István Egyetem kutatói bázisát az oktatói karban. S ha ezek a felismerések érvényesülnek, és a meghirdetett program mögé a „messzelátók” és az egyetem vezetése is felsorakozik, akkor nagy esélye van annak, hogy megvalósítjuk, amit elhatároztunk. S elérjük, hogy egyetemünk méltó bázisa lesz az európai tudományosságnak, a világ tudományos infrastruktúrájának. Ez valójában a minőség forradalma – hívok mindenkit, valósítsuk meg!