„Meg kell látni a lehetőségeket” - Beszélgetés dr. Lakatos Jánossal
DEÁK IVETT
- Milyen érzéssel fogadta, hogy a mozgalom jubileumi emlékérmében részesült? – kérdeztük dr. Lakatos János főtanácsostól, a Rendőrtiszti Főiskola tanárától.
- Az ember mondhatná azt, hogy megdolgoztunk érte, de nyilvánvalóan az a fontos, hogy akik ezt a mozgalmat irányítják, úgy látták, hogy megérdemeljük. Többségünk végighajszolt jó néhány évet, esetleg évtizedet, és nagyon jó, hogy valakinek eszébe jutott, hogy egy ilyen jubileumi alkalomkor – ahogyan azt Szendrő professzor úr, az OTDT elnöke mondta – egy kicsit megünnepelhessük saját magunkat.
- Kapott-e már ilyen fajta elismerést a munkájáért ezen az érmen kívül?
- Az OTDT-től néhány évvel ezelőtt Mestertanár Kitüntetést kaptam. Elmondhatom, hogy a főiskolánk, sőt több tudományos társaság is elismerésben részesített már, noha elsősorban nem témavezető oktatóként, hanem az ITDT-ben végzett szervezőmunkámért.
- Milyen benyomásai vannak az idei jubileumi OTDK-ról?
- Ha áttekintjük a hosszú, eltelt éveket, volt jó és rossz is. Mostanára – legalábbis én úgy érzem – a diákköri tevékenység mintha kezdene egy kissé túlszabályozottá válni, nem olyan szabad, mint valamikor volt. Ennek nyilvánvalóan megvan az oka: végül is, ha az OTDT vezetői el akarják ismertetni a diákköri munka eredményeit, akkor szigorú feltételeket kell támasztani.
Vannak viszont olyan szabályok, elvárások is, amelyek borzolják a kedélyeket. Például ilyen a már-már túlzott adminisztráció is, de van nagyobb probléma is. Ha egy tagozatba sorolunk háromféle, egymással össze nem hasonlítható szakterületet azért, mert egyenként mindegyikben kevés a dolgozatok száma, az nem jó. Bizonyos normák, mértékadó szempontok ugyan egyformán érvényesíthetők, viszont a pályaművek szakmai értéke nem keverhető. Olyan ez, mintha azt kellene eldönteni, hogy az úszó, vagy a futó a jobb. Ez a hallgatóknak sem tetszik, hiszen tudják, hogy milyen munkát tettek le az asztalra, és nem kis csalódással veszik tudomásul, ha máshová kerül az a helyezés, amiért megdolgoztak. Itt persze nem arról van szó, hogy az országos konferenciák bíráló bizottságai nem igyekeznének minél korrektebb döntéseket hozni, hanem arról, hogy a kis létszámú tagozatok esetében néha lehetetlen megoldani, hogy megkapják a megérdemelt helyezéseket. Végül is nem a pályázó tehet arról, hogy adott témában ugyanazokkal kell megküzdenie, mint az intézményi konferencián; ráadásul egy-egy OTDK résztvevőinek számához képest nem is beszélhetünk elviselhetetlen arányokról.
Mindemellett a jubileumi konferencia ismét azt igazolta, hogy a diákköri munka népszerű, sok a pályázó és a színvonalas pályamű, s hogy igazi értékteremtő munka folyik.
- Munkahelyén, közvetlen környezetében mit tesz, illetve mit tud tenni a tehetséges hallgatókért?
- Az egész ott kezdődik, hogy legyenek hallgatók, akik hajlandóak részt venni ebben a tevékenységben. El kell mondanunk, hogy mi az a TDK, hogyan működik, és milyen lehetőségeket nyújt a hallgatók számára. Nagy szerepük van az intézményi konferenciáknak: sokan opponensként szerepelnek először, ott kapnak igazán kedvet a munkához. Fontos, hogy a tanszékek olyan programokat dolgozzanak ki, amelyek végrehajtásába bevonhatják a hallgatókat. Feltétel az is, hogy legyenek olyan oktatók, akik hajlandóak külön is foglalkozni a hallgatóikkal, és nem csak szakmai értelemben, hanem a kutatómunka megismertetésében, a témaválasztásban, az esetleges akadályok elhárításában – és így tovább. Biztosítani kell a diákkörök működési feltételeit is: ilyen például az intézményi diákköri munka szabályozása, a tanulmányi és vizsgaszabályzattal összehangolása, a konferenciákon való részvétel megszervezése, stb. Több, mint másfél évtizedig voltam az intézményi TDT titkára, illetve elnöke: többek közt az elmondottak voltak a legfontosabb feladataim.
Visszatérve a hallgatókra: nem hiszem, hogy az volna az igazi segítség, hogy kézen fogva vezetjük őket, sokkal inkább az, hogy önállóságra neveljük őket. Segítsünk a témavázlat kidolgozásában, a források kiválasztásában, aztán adjuk meg a lehetőséget, hogy elvégezze a feladatot; majd amikor beszámol róla, akkor elmondhatjuk neki, hogyan lehetett volna másképp, jobban csinálni. Nem megróni kell, hanem biztatni.
- Hogyan és miért ajánlaná másoknak (hallgatóknak, oktató és kutató társainak) a diákköri mozgalmat?
- Ebben nehéz tanácsokat adni, mert minden területen más a helyzet. Nálunk sok a jogi tantárgy, emellett olyan szakmai jellegű képzés folyik, ami sehol másutt. Alapvetően a gyakorlati, területi munkára kell felkészíteni a hallgatóinkat: ez egyfajta kiképzést is jelent. Ezek a sajátosságok jó lehetőségeket nyújtanak a diákköri munka számára. Levelező tagozatos hallgatóink – saját tapasztalataik alapján – sokszor vetnek fel olyan ötleteket, amelyek a gyakorlati munkában felmerült problémák megoldását célozzák. Mivel a területi munkában a különböző ismeretek együttes alkalmazása történik, nem véletlen, hogy lassan két évtizede erősen támogatjuk az interdiszciplináris jellegű munkákat is. Hallgatóink az oktatás hatékonyságát, valamint a gyakorlati munkát közvetlenül szolgáló segédanyagok kidolgozására is vállalkoznak. Közülük nem egyet hasznosított már az ORFK is – ezzel máris kapott a hallgató egy elismerést. Lehet, hogy az effajta műveket másutt talán nem fogadnák el, de hát a Tudományos Diákkör erről is szól. Meg kell látni a lehetőségeket.
- Ön hogyan változtatna a felsőoktatáson annak érdekében, hogy gyarapodjon a „kiművelt emberfők” száma?
- A felsőoktatás helyzete, szerepe nálunk egy nagyon nehéz probléma. Sok olyan család van, akiknek többdiplomás gyermekei otthon vannak, állás nélkül. Akkor valami hiba mégiscsak lehet ebben a rendszerben, mert azok a gyerekek valószínűleg olyan szakokon végeztek, amelyeknek nincs piacuk. Akkor vajon mire fogják használni az ismereteiket? Tudjuk, hogy ez alapvetően a finanszírozás miatt van, de akkor a finanszírozáson kellene változtatni. Kérdés, hogy egy diák mennyire szívesen fizetne az oktatásért, de nem gondolom, hogy a tandíjmentes oktatás mindent megoldana, ahogyan azt sem hiszem, hogy a teljes költségtérítéses rendszer is megoldás. Ezt talán hagyjuk meg azoknak, akik külföldről jönnek hozzánk. Őket támogassa az, aki ideküldi. Megkockáztatom: nem biztos, hogy jó a felvételi rendszer: aki meg tudja fizetni, ne felvételizzen, hanem tanuljon. Különben is: évente változik a ponthatár; s nem egy példa volt már arra, hogy aki a középiskolában közepes volt, később „beérett”, tehetségesnek bizonyult. Aki az első évben elbukik, az bukjon el, de aki talpon marad, az valószínűleg végig is tudja majd csinálni.
Sok olyan lehetőség lenne, amivel emelni lehetne az oktatás színvonalát. Vajon mindenütt megfelelő a tananyagellátás? Vajon mindenütt, mindenféle szakon szükség van ugyanolyan tárgyakra? Úgy gondolom, hogy az alapképzésekben a szakmára kellene megtanítani a hallgatókat. Vannak olyan egyetemek, ahol többé-kevésbé „kinyújtott karral” működik az oktatás. Ha valaki a jogi karon végez, attól még nem lesz ügyvéd, hanem szakvizsga után; ez a specializáció helyes útja. Ráadásul öt éves az alapképzés, nem három. Át kellene gondolni azt is, hogy nekünk kell-e Bologna ilyen formában, ahogyan most „működik”. Használjuk fel ennek a rendszernek a tanulságait is, de őrizzük meg mindazt a tudást és tapasztalatot, ami az utóbbi száz évben fölhalmozódott a hazai oktatásban.
