„Igyekeznünk kell” – Beszélgetés dr. Solti László rektorral

A Szent István Egyetem rektora szerkesztőségünk kérdéseire válaszolva nyilatkozik a Rövid távú Rektori Programról, a stratégiaalkotás műhelymunkájáról. Hangsúlyozza, hogy egyetemünknek versenyképesen, rugalmasan, és gazdaságilag racionálisan, takarékosan kell működnie, úgy, hogy minden megnyilvánulását a minőség hassa át.

RÉTI (LANTOS) LÁSZLÓ  - BALÁZS GUSZTÁV

  - Jó napot, rektor úr! Hogy érzi magát, milyen a közérzete fél évvel azután, hogy megbízták a Szent István Egyetem vezetésével?

  - Köszönöm szíves érdeklődésüket, jól vagyok és kitűnően érzem magamat, a jövőt illetően pedig eredendően optimista vagyok. Tapasztalataim nyilván nem egészen olyanok, mint amilyeneket előre elvártam, de összegezve azt mondhatom, hatalmas szellemi kapacitással számolhatunk. Sok tehetséges embert ismertem meg. Ezen energiák és erőforrások felszabadítását, térnyerésük elősegítését tekintem hosszú távon elérendő célnak. Meggyőződésem, hogy ezen az úton és ehhez a célhoz sokan jönnek velem.

  - Jól értjük tehát, hogy a lapunk legutóbbi számában és az intraneten is nyilvánosságra hozott Rövid távú Rektori Program (RRP) irány, útjelző, s egyben közbülső állomás is a megnevezett célhoz?

  - Igen, ha az elmondottakat kiegészítjük azzal, hogy az RRP egyben nagyon fontos intézkedés-sorozat is, amely átfogja az egyetemi élet minden - anyagi, személyi, szervezeti stb. - területét. Konkrét, határidős teendőket jelöl ki és ír elő a minőség, átláthatóság, karcsúság és naprakészség - a korábbi interjúmban már kifejtett normák - meggyökereztetése, meghonosítása, és elsősorban a SZIE piaci helyzetének javítása érdekében. Ebben a vetületben a stratégiai tervezés feltétele és megalapozója az RRP, amelynek megelőző átvilágítási dokumentációja mintegy 1000 oldal - hamarosan nyilvánosságra hozzuk az összefoglalóját. Az RRP feladatain jelenleg több munkacsoport dolgozik párhuzamosan, a szenátus elé kerülő összehangolt javaslatuk pedig ajánlásként fogalmazza majd meg az egyetemfejlesztés stratégiai irányát, küldetésnyilatkozatát, vagyis amilyennek önmagunkat elképzeljük. A XXI. század követelményei szerint kell versenyképesen, rugalmasan, ugyanakkor gazdasági szempontból is racionálisan, takarékosan működnünk.

  - Lehetne-e mindezt példákkal illusztrálni?

  - Egy korszerű egyetemnél nélkülözhetetlen a reális helyzetértékelés. Szomorú tény, hogy Magyarországon a gyermekek száma folyamatosan csökken, miközben az egyetemek és főiskolák száma 72-re nőtt, ezért számos intézmény már jelenleg is beiskolázási gonddal küzd, ami hamarosan sokuk bezárásához vezethet. Felül kell vizsgálni a munkaerőpiacról szerzett ismereteinket. Jól hangzik, hogy mi vagyunk az ország legnagyobb, tradicionális agrárfelsőoktatási intézménye, a vidék egyeteme, ám ha végzőseink jelentős része nem jut álláshoz, akkor a diákok nem hozzánk fognak jelentkezni. Alapvető érdek tehát megtudni, milyen szakembereket kíván a munkaerőpiac, és képzési kínálatunkat ahhoz igazítani. Az egyetem vonzerejét erősíti, ha arculatunk, képzési profilunk megkülönböztetően egyéni, ráadásul az adott területeken a legjobbnak bizonyulunk. Világosan meg kell fogalmazni, hogy a hallgató miért hozzánk jöjjön. Itt a kiváló tanterv mellett az sem lényegtelen, hogy jó-e a kollégiumi elhelyezés, adottak-e a sportolás, a művelődés színvonalas és vonzó feltételei. Ki kell találni magunkat, megújítani küldetésnyilatkozatunkat, ami azután aktív kampánnyal hirdethető. Előnyös, hogy sokféle tudományt művelnek a SZIE karain, amelyek együttműködése szinergikus hatást válthat ki. Olyan vállalásokra is ösztönöz, mint például a karközi együttműködésben alapított kynológus szakirányú továbbképzés, amiről épp legutóbbi ülésén, decemberben döntött a szenátus. Az elmondottakban való tisztánlátás stratégiaalkotásunk kiindulópontja és feltétele. Hadd alkalmazzam mindezt az egyetem fogalmának kibontására. Talán jó válasz, amikor tartalmi tekintetben csak egyféle intézményt ismerünk egyetemnek: az „univerzitást", s ez csak látszólag tautológia. Az „egyetem" ugyanis elsősorban nem elnevezés, sokkal inkább hozzáértés és kompetencia kérdése. Ha a korszerű tudományosság igényével, magas szinten és nemzetközileg is elismerten oktatjuk a meghirdetett szakokat, s megbecsült kutatói is vagyunk e szakterületeknek, akkor az eredmények minősítenek minket. Kompetenciánkat, „egyetemképességünket" senki nem kérdőjelezheti meg, a nálunk kiállított diplomák ekvivalensek és bármely más intézmény által jegyzett oklevéllel összemérhetők. Azt kell bizonyítani, hogy számos szakterületen valóban kompetens egyetem vagyunk, az elismert kompetenciák összessége folytán áll össze presztízsünk a világ előtt. A munkaerőpiac pedig beárazza és megítéli, „milyen egyetem" a SZIE. A hat kar mindegyikének történelmében vannak nemes hagyományként megőrzendő fényes lapok, ám csupán a múltból és eleink dicsőségéből nem lehet megélni, erre a jogot magunknak kell kivívni. A vezetés fontos feladatának tartom, hogy mindenben segítse ezt a folyamatot. Támogassa, ami előre visz, segítse, ami felzárkóztatható, és találjon emberséges megoldást az ismételten reménytelenül lemaradók ügyére. Ezzel a valóság folytonos elemzését és a kihívásoknak való megfelelést  garantáló  cselekvést hangsúlyozom, szemben a spontaneitás, vagy az automatizmusok dicséretével.

  - Az elmondottak ívén haladva, hogyan diagnosztizálja az oktatás, az elmélet és gyakorlat viszonyát? E téren milyen elmozdulást tart kívánatosnak?

  - Nos, ez legalább olyan komoly problémakör, csak más módon, mint az „egyetem" kérdése, amelynek ez is szerves része. Látni kell, hogy a tudomány csak a gyakorlattal kölcsönhatásban fejlődik. Saját magunkra vonatkoztatva, a gyakorlatnak a képzés valamennyi fázisában jelen kell lennie, az ilyen irányú munkálkodásnak semmilyen akadálya nem lehet, sőt egyenesen bátorításra érdemes. A gyakorlat elvárásainak megfelelve a mi végzőseinket alkalmazzák majd és nem a versenytársakét. Minden karnak javasolható, hogy éljen a gyakorlati lehetőségekkel! Mindezt szem előtt tartva, kölcsönös érdekekre és előnyökre épülő kapcsolat kialakítására törekszünk a gyakorlati helyeket kínáló és a diplomásainkat foglalkoztató cégekkel. A gazdaság vezetői szakembereit felkérve a napokban kezdeményeztem a SZIE társadalmi tanácsadó testületének megalakítását.

  - Miként vélekedik arról a felsőoktatásban is felbukkanó jelenségről, mely szerint a hallgatók egy részének motiváció-hiánya akadályozza a jobb eredmény elérését? Sőt, mintha romlani látszana a tanuláshoz való viszony. Kérdezzük ezt akkor, amikor eddig az egyetem minőségi megújulásáról volt szó.

  - Valóban van ilyen „tünet", amit semmiképpen nem szabad lebecsülni, de pánikba esni sem érdemes. Örvendetes tény, hogy mind több oktatónk szerez tudományos és akadémiai fokozatot. Lehet, sőt valószínű, hogy a tudományok iránti elkötelezettség és érdeklődés nem ilyen ütemben erősödik. Számolni kell továbbá azzal, hogy a lineáris képzés bevezetésével sajnos megszűntek a tradicionális évfolyamok, csoportok, közösségek, terjed az individualizmus, amivel egyelőre sehol sem tudnak mit kezdeni. Ráadásul a bolognai rendszernek még nem is működik minden eleme. Elsősorban a „befogadó oldalnak", vagyis a hallgatóknak kell világosan felismerniük, hogy saját jövőjük függ a felkészültségüktől és attól, mennyire aknázták ki az egyetem nyújtotta lehetőségeket, adottságokat a maguk épülésére, és hogy nélkülük nekik nem lehet segíteni. A mi örök pedagógiai feladatunk, hogy a hallgatókban ébren tartsuk és erősítsük a tanulmányi eredményekben is kifejeződő önbecsülést. A gazdasági szférában jól ismert fogalom a pozicionálás: van, aki exkluzív kivitelű és drága, mások olcsóbb, kevésbé jó minőségű autót gyártanak. A Szent István Egyetem a felsőoktatás minőségi szegmensét célozta meg, ami nem feltétlenül mond ellent annak, hogy a lineáris képzésben BSc-ről és MSc-ről beszélünk. A munkaerőpiacon sokféle, de egyaránt színvonalasan képzett munkavállalóra van kereslet. A szóbeli meggyőzés hitelét természetesen erősíti a tanári példaadás és az, hogy kiemelt feladatnak tekintjük a hallgatók életfeltételeinek folyamatos javítását, a tehetséggondozást. Meggyőződésem, ha az elmondottakban hasonló elveket vallunk és legalább annyi energiát fektetünk majd a kivitelezésbe, mint amennyi együttműködést tapasztalok a stratégiaalkotó műhelymunkában, akkor munkánkat siker koronázza. 

  - Miként fogadja az egyetemi közvélemény a modern idők követelményeire adandó válaszokat?

  - Úgy látom, a közvélemény elég jól ismeri a követelményeket és ösztönösen érzi a lemaradás potenciális veszélyeit. Természetesen minden bejáratott rendszer a nyugalmat és változatlanságot részesítené előnyben, de ez most a túlélésünket fenyegetné. Igyekezni kell és előre menekülni, egyébként több mint fél esztendei előkészítő munka után innen visszafordulni már amúgy sem lehet. Azért sem maradhat minden a régiben, mert akkor hamarosan működésképtelenné válnánk, vannak ugyanis gyenge pontjaink. Tudományos potenciálunk jóval nagyobb, mint ami most teljesítményként kijön belőle, alacsonyak a fizetések, itt-ott a kényelmesség kísért és még nem találtuk meg az ösztönzés anyagi és erkölcsi feltételeit. Miközben rengeteg elkötelezett munkatársunk és „öregdiákunk" van, még kialakulatlan a SZIE „éntudata", amely segítene kiküszöbölni, hogy a kutató elsősorban egyéni érdekei szerint cselekedjen a külső források felhasználásakor. Pályázati hatékonyságunk hiányos, a humán erőforrás menedzsment, az egységes humánpolitika, az egyetem-marketing és propaganda hiányzik. Ezeket a munkaterületeket nem lehet csak úgy mellékesen csinálni, alapkövetelmény, hogy hozzáértők végezzék teljes odaadással.

  Hallgatói létszámát tekintve intézményünk a Harvard egyetem méreteivel egyenértékű, és ki merné kétségbe vonni a Harvard kiválóságát? Az nem tűzhető ki reális célul és nem is szükséges, hogy mi legyünk a legnagyobb magyar egyetem, ám annak semmi akadálya, hogy a legkorszerűbb, közepes méretű minta-univerzitássá fejlődjünk. Kizárólag így van esély, hogy három év múlva (az egyetem működési alapjait ma biztosító fenntartói megállapodás lejártával) is legyen elegendő hallgatónk. Sőt, ipari és mezőgazdasági kapcsolatokkal, szaktanácsadással, szolgáltatói tevékenységekkel több forrást kell szerezni, de ezt a többletbevételt az egyetemen belül és nem kívül kell hasznosítani. Ezzel a szemlélettel harmonizál az a törekvés, hogy pályázati források elnyerésével megpróbáljuk Jászberényt a SZIE térségi oktató központjává fejleszteni. Az ottani vállalatok ugyanis elsősorban műszaki, gazdaságtudományi képzettségű embereket keresnek.

  Kiemelkedően fontos, hogy munkatársaink tudják és azonosuljanak mindazzal, ami történik és amerre tartunk, továbbá megértsék az elvárásokat. Azt kérem a sajtótól, hogy folyamatosan segítse megismertetni az egyetem polgáraival a most készülő intézkedéseket, amelyekről sajnos nem mondható, hogy nem fognak fájni, hiszen elkerülhetetlenül lesznek érdeksérelmek, de mindenkinek megkeressük a helyét és mindenkinek munkát ajánlunk. Ha ezt elfogadják, és hajlandók az új struktúrában dolgozva hozzájárulni az egyetem előrelépéséhez, akkor nem kerülhetnek egzisztenciális veszélybe. Végül, de nem utolsó sorban az is nélkülözhetetlen, hogy ország-világ értesüljön a SZIE oktatási és kutatási eredményeiről, ezért kérek mindenkit a terjesztésükre, mert modern világunkban a jó bornak is kell cégér.