Kereskedelem Gödöllőn (1920-1944) - részlet a „Gödöllő közállapotai és gazdasága a két világháború között”

DR. RÉTI (LANTOS) LÁSZLÓ

IV. KERESKEDELEM

IV/1. Mélyponton. A kereskedelem újjászervezése

Amikor a régi Magyarország megszűnt, páratlanul súlyos tehertétel és erőpróba lett a gazdaság, így a kereskedelem újjáépítése. (A közvélemény egy részében a „tegnappal" kapcsolatosan még élő múltba vágyódás nem volt több ábrándnál.) Semmilyen feltétele nem volt annak, hogy a kelet-európai típusú, felzárkózó fejlődéshez egykor működő mércét és modellt formált monarchiai idők folytatódjanak. A „boldog béke" fejlődéstörténeti értelemben is véget ért. Merőben új viszonyok között kellett eligazodni.

*

Minden cselekvés előfeltétele a létező valóság reális felmérése és megismerése, a történelmi „romok" eltakarítása, s azoknak a tényezőknek a számbavétele volt, amelyek segítették, illetve gátolták, akadályozták az állam-, a társadalomszervezés, az újjáépítés példátlanul nehéz munkáját. Riasztóak voltak a krízis tünetei.(1.) Annál inkább, mert még a hétköznapi, radikális szükségletek kielégítésére se volt forrás, se eszköz. Amint hogy nem volt mód pl. a lerongyolódott, éhes munkanélküliekről történő gondoskodásra, az égbeszökő árak, a virágzó spekuláció letörésére, sem az üres, áru nélkül „ásító" kirakatok megtöltéséhez, stb. A „Gödöllő és Vidéke" című lap egyenesen a „középosztály pusztulását" jósolta, arra tekintettel, hogy egy kg kenyér 16 korona, ugyanennyi krumpli 4 korona, egy liter tej 14 korona, egy tojás pedig 3 koronába került. Komoly terhet jelentett a pénzügyi stabilizációt szolgáló „vagyonváltság", amelyet a kereskedőknek 1921. április l-jei határidővel kellett „eszközölniük". Ehhez képest az a politikai légkör, ami az országban, így Gödöllőn is kialakult, a legkevésbé sem volt ideális közeg a gazdaság, a kereskedelem talpra állásához.(2.) Ugyanakkor nem lehetett megkerülni, hogy a helyzet legfőbb, stratégiai súlyú oka és ismérve, a „hiány", mindenre kiterjedt, s a legkülönbözőbb formában és terepen mutatkozott meg, tárult fel. A hiány az ország áldatlan állapotaiban gyökerezett. A hiányok megkövetelték a szétesett kereskedelmi élet irányítási, szakmai mechanizmusainak, struktúráinak, intézményeinek és közéletének az újjászervezését.

*

Tudatosodott, hogy mindez, a kereskedelem rekonstrukciója az egész gazdaság újjászervezésének a részeként mehet csak végbe. S, hogy ehhez nem nélkülözhető az állam fokozott, az állami hadigazdaságra emlékeztető szerepvállalása. Azzal együtt is, hogy az állam politikai orientációja és ideológiai elkötelezettsége, továbbá közvetlen nemzeti környezettel való áldatlan viszonya folytán - majd mindinkább az irreális revíziós tervek, s a faji antiszemitizmus fogságába, illetve csapdájába esve - egyszerre építette és rombolta is a kereskedelmet. Felelősség nehezedett a helyi hatóságokra is. A „rendteremtést" a kereskedelemben Buda János ipari és kereskedelmi miniszter indította el, amikor utasítást adott - egyebek között - az áttekinthetetlenné vált nyilvántartások „frissítésére". A kereskedőknek mintegy 50 kérdést tartalmazó kérdőívet kell kitölteniük. A kérdéseket 15 féle csoportba sorolták. Szabályozták a kereskedelemben foglalkoztatottak statisztikai nyilvántartását, míg végül kirajzolódott egy meglehetősen bonyolult struktúra, alakzat, ami elveiben legalább egységes volt, s el lehetett benne igazodni: túllépett azon az állapoton, hogy mindenki, akinek valamilyen dolga volt a kereskedelemmel, az a saját szempontjai szerint járt el. A „rendrakásban" természetesen sokan részt vettek. A kereskedő társadalom egészének szakmai „átvilágítására" végül is Laky Dezső államtitkár csak meglehetősen későn, 1928-ban vállalkozott. (A Fővárosi Tanács akkor rendelte el „A kereskedők számlálólapja" című, 58 kérdést tartalmazó adatlap kitöltését.

A kereskedőket szakmai kiadványokkal is segítették; a legkülönfélébb szervezetek jogi és közgazdasági szakkönyveiket ajánlották. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara laborálta a Jogi Tájékoztatót. (3.) A kereskedők gazdasági szakismeretének gyarapítására valóságos közgazdasági szótárt jelentetett meg a Mezőgazdasági Bizottság. Ilyen célt szolgáltak a „Gazdasági Élet", a „Magyar Kereskedelem" című szaklapok. Az Ár-ellenőrzés Országos Bizottsága külön fogalomtárat szerkesztett a piaci jelenségekkel kapcsolatos tudnivalókról: az áruról, az árakról, az adókról, és olyan, a kritikus helyzetekben alkalmazott, gyakran erkölcsi-etikai hangulatú elemeket, attitűdöket sugalló nyelvi formulákról, mint amilyenek az áruhalmozás, az árurejtegetés, az árfelhajtás, az ártúllépés, az áruzsora, az árucsempészet, „a láncolatos kereskedelem" .(4.)

*

A helyi közigazgatás is igyekezett időről-időre képet kapni a községi kereskedelemről. Ehhez a községek főszolgabírói hivatalhoz küldött jelentései adtak „muníciót", illetve információs alapot. A közhatalom, mint elsőfokú iparhatóság, mint költségvetési szerv, Gödöllőn is megkülönböztetett figyelmet szentelt annak, hogy a kereskedelemben rendezett, ellenőrzött viszonyok legyenek, és ezt sokféleképpen igyekezett a maga speciális érdekeit is érvényesítve elérni.(5.) Józan megfontolásból járt el, amikor a teljesítmény, az elvárható haszon növelése, maximalizálása érdekében a helyi fogyasztás ösztönzésére, a fizetőképes közönség jobb tájékoztatására és igényeinek maximális kielégítésére, így - kitörési pontként - az idegenforgalom fellendítésére készítettek újabb és újabb terveket. A helyi közhatalom, a hatóságok, alapvetően jogkörük, kompetenciájuk szerint viszonyultak a kereskedelemhez. A hivatalok is érdekeltek voltak a kereskedelem zavartalan működésében, sőt fejlesztésében (közellátási szempontból ugyanúgy, mint a település, - mai szóval - „modernizálása" szempontjából). Gödöllőn egyetértés volt abban, hogy a községi költségvetést a kiadások csökkentésével s a bevételek növelésével kell egyensúlyba hozni. Ehhez is szükség volt a kereskedelem fejlesztésére. Az ismert községfejlesztési stratégia lényege, iránya döntőképes erők közötti egyetértésben született, az idegenforgalomra, az üdülő- és iskolaváros profil erősítésére, a kereskedelem fellendítésére helyezte a hangsúlyt. (6.) Az állam gazdaságpolitikája, a helyi közigazgatás gazdálkodása, adminisztratív intézkedései és piacszervező, forrásbővítő tevékenységei (részben a szociálpolitika érvényességének kiterjesztésével, újabb fogyasztói csoportok bekapcsolásával), valamint a szakmai, civil szféra erőfeszítései a községi piac fogyasztási szokásainak és fizetőképességének a minél jobb megismerésére és igényeinek maximális kielégítésére, nagyfokú tudatosságot követelt a kereskedelem valamennyi résztvevőjétől. Ez a felismerés alapozta meg a községfejlesztési stratégiában való egyetértést, a község üzemelését, fejlesztését nehezítő korlátok és emelők reális számbavételét, a kihívásokra adott értékelhető válaszokat. Minden további meggondolás amellett szólt, hogy a hatóságok a költségvetés bevételének növelése, így az adóbevételek pozitív alakítása, egyszóval a községfejlesztéshez szükséges források gyarapítása végett is, következetesen és minden rendelkezésre álló eszközzel segítsék a kereskedelem erősödését. Ez azonban csak részben történt így.

*

A hatóságok dicséretesen következetesek voltak a kereskedelem rendjének betartatásában, a törvények és rendelkezések számonkérésében, a szabályok megtartásának kikényszerítésében (7.) stb. Másrészt, az ezen területen kivált hangos „gyakorlati antiszemitizmus" „fölülírt" mindenféle ökonómiai racionalizmust. A diszkriminációs politika gátolta, teljesen ellehetetlenítette a kereskedők „zsidóként" megbélyegzett csoportját. 1942-ben pl. már megszüntették a „zsidó" kereskedők bérleti szerződéseit. Ugyanakkor ingyenessé tették a „keresztény" kereskedők és iparosok részvételét a heti piacokon és országos vásárokon, vagyis nem kellett helypénzt fizetniük. (1938) A költségvetés bevételi forrásai között fontos helyen állt a „helypénz". A helypénz beszedési jogát a helység bérbe adta, s ezért „helypénzrészesedést" kapott. 1932-ben a bérlő Guth Jenő volt, aki ekkor a községnek 3420 (elő évben 3410) pengőt fizetett. Sokallta, 600 pengővel kevesebbet akart fizetni. Ajánlatát a község elutasította.(8.) Akárcsak Karácsony András ugyanilyen kérelmét, aki 1931-ben volt a heti piac helypénzfizetési jogbérlője. A helypénzfizetési jogot nyilvános árverésen lehetett elnyerni. A vagyonnal történő gazdálkodásból származó bevételek között fontos tétel a helységbérlet. Az egy, némelykor több évig érvényes szerződéseket a közgyűlés hagyta jóvá. 1930-ban pl. 20-24 kontraktus lépett érvénybe. Ha a bérlő nem fizetett, "kitudták". (9.)

A zsidó kereskedőket 1942-ben a máriabesnyői búcsúról is kitiltották. A Gödöllő és Környéke Kereskedelmi Egyesület (GKE) „zsidómentesítése" pedig már 1941 februárjában „keresztülvittetett". A megválasztott új tisztikar garantálta, hogy „a zsidóknak se formálisan se a valóságban nem lesz döntő szava". Ugyanakkor a GKE kilépett a „zsidó jellegű" Országos Magyar Kereskedelmi Egyesületből, s még az év júniusában belépett a Baross Szövetségbe. A csapásokat nem enyhítette, ha valaki - az akkori terminológiát használva - „vegyes házasságban élt". (Gödöllőn 3 ilyen kereskedő családról vannak dokumentumok.) Spitzer Adolf formailag is kifejezésre juttatta asszimilációs elkötelezettségét, „Somlóra" magyarosította a nevét.) A képviselőtestület 1942. március 19-i ülésén határozott úgy, hogy „szabályszerűen felmond" a község tulajdonát képező bérleteket illetően a zsidóknak, akik ezt tudomásul is vették és 1942. májusával el is hagyták eddigi bérletüket". (10.)

Az új bérlők, azaz a nem zsidó kereskedők jogosultságát 3 évre meghosszabbították. A kedvezményezetteknek 3 havi bérleti díjat kellett letenniük a Gödöllői „Nagytakarékba" (GTp). A bérleti szerződések névre szóltak, így többé-kevésbé lehetett tudni, hány bérlete lehetett a községnek. Egy 1930. áprilisában keletkezett jegyzőkönyv szerint ez a szám 20 körül lehetett. A bérlők száma időnként, pl. 1930 és 1940 között elérhette akár a 30-at is, ami jelentős hányadát teszi ki a gödöllői 46 elárusító helynek. Feltehető, hogy volt, aki több telephelyet bérelt, s ez a megoldás volt az előnyösebb a saját ingatlannál. A nem, vagy nem rendszeresen fizető bérlők száma meg-lehetősen magas volt: 1930-ban 10 bérlőt „toloncoltak ki" a bérletből, mert 3-4 pengővel tartoztak. A költségvetési bevételek növelését szolgálta, kivált hosszabb távon, a kétségtelenül sok eredeti ötlettel kigondolt idegenforgalmi propaganda, a helyi kereskedőknek adott preferenciák, kedvezmények., a bevételt növelő, a szegényügyi kiadásokra fedezetet találó források megteremtése. (11.)

Fejlesztették az idegenforgalmi tájékoztatást. A községi közgyűlés Idegenforgalmi Bizottságot alakított (1932.), s annak működtetésére a költségvetésben 300 pengőt irányoztak elő. (Ám a megye „kihúzta" ezt a tételt.) Megjelentették ellenben a „Kalauzt", a „Kék könyvet" (1935), amely egyik fontos forrása a Gödöllő-ismereteknek. Kifejezetten ötletes lépés volt, a nagy forgalmú utakon közlekedő fővárosi villamosok „becsomagolása": 100 járaton Gödöllőt hirdető propagandaanyagot helyeztek el. Ez persze kiadásként is jelentkezett, ám otthoni változata már bevételt hozott, csak úgy, mint a helypénz, vagy a helyiségbérlet. Tömegdemonstrációkat szervező gyakorlatra a dzsemborik révén tettek szert. Kiadtak 1500-2000 db községimázst formáló prospektust is. A költségvetés bevételei tették lehetővé, a fogyasztói kör bővítését is szolgáló szociális segélyezés számos formáját: az élelmezés-, az étkeztetés-, a ruha- és fűtőanyag-segélyezést, az idény- és közmunkák, az ínség járulékok, a koldus ügyek, a „koldus megváltási díj" finanszírozását. (Gödöllő adóbevétele 1936-ban 86.240 pengő (ténylegesen): 113.634 pengő), 1937-ben 140.000 pengő, 1938-ban 86.240 pengő volt.) A Hivatal, az elöljáróság számításokat végzett a szegényügyi ellátás egyik (tervezett) módjának a költségigényéről. Családmodellt „rajzoltak" és annak segélyezési szintjét az alábbiak szerint határozták meg, prognosztizálták.(12.) A havi kiadási összege 6,2 pengő lehetett. (Burgonyából 10 kg-ot, lisztből 4 kg-ot, zsírból l kg-ot, rizsből, darából fél-fél kg-ot, babból 2 kg-ot, cukorból 3-4 kg-ot, sóból 3,4 kg-ot, szappanból, 1,4 kg-ot számoltak.) Az ilyen szintű (kiegészítő) segélyezéshez is évi 31.000 pengőre lett volna szükség. Az arányokat érzékelteti, hogy pl. a koldus váltságdíjból a költségvetésnek évi 14-15.000 pengő bevétele volt. Ami annál jelentősebb, mert Gödöllő 1936-37-ben szegényügyre 8826 pengőt költött, ennek a közel sem lebecsülendő közjóléti szociális tevékenységnek a költségvonzata a kereskedők főkönyvében a „bevételek" rovatban is megjelent. (13.) Gödöllőn a lakosság nagyobbik része jövedelméből a legtöbbet élelmiszerre, és élvezeti cikkekre költött, a főként kisjövedelmű rétegek között sok volt a szegény, akiket - mint szó volt róla - a költségvetésből támogattak. A kereskedők - érthetően - a viszonylag állandó és fizetőképes vásárlókat regisztrálták, így a hivatalnokok, a tisztségviselők és más fix fizetésűek, vagy a jómódú, szabadfoglalkozásúak körét tartották számon. Felmérték, hogy pl. a járásbíróságon 53-an, az adóhivatalban 30-an dolgoztak. Tisztviselő 31 fő és kettő közjegyző volt. A felsoroltak, és még néhány helybéli jegyző, valamint egy törvénybíró együttesen - szólt a felmérés -, 100.000 pengő jövedelemmel bírtak (havonta). Biztos vevőnek számítottak a helyi iskolák. A premontreieknél pl. 1937. júniusában 517-en tanultak, (és ekkor 34-en érettségiztek). A Norbertinum elnevezésű kollégiumban 119-en laktak. A polgári lányiskolában (1938-ban) 198-an tanultak, 47-en „bejárók" voltak. A polgáriba íratott gödöllői diákok, kb. 130-an, Pécelen, Cinkotán és Rákosligeten tanultak.

Pécsy János, a község hosszú ideig sikeres kereskedője is megemlíti, hogy a fogyasztók között (1930. októberében) kiemelkedő jelentősége volt a Gödöllőn tanuló - szerinte - 400 diáknak; annak, hogy a gimnázium hetente kb. 100 kg húst vett. Pécsy tapasztalatait összegzi, amikor visszaemlékezéseiben nagy nyomatékkal szól arról is, hogy a sikeres kereskedelem fokmérője a vásárlók jó közérzete, az áruellátás minősége, a kereskedők kulturáltsága, „s végül" az elfogadható árak. Más megközelítésben, a kereskedők között a verseny, (a minőség, a kedvező ár, az udvarias kiszolgálás, a szociális segélyezés hajlama stb.) differenciál(t).

JEGYZETEK

1. Magyar Kereskedelem és Pénzügy. 1920. ápr. 25. X. évf.

2. A szomorú idők sem gátolták meg a Gödöllői Casino megalakulását 1920. jan. 17-én. Az el-nök Szentgáli Dániel, a titkár dr. Romanecz Arisztid, a gazda Almássy Károly, a pénztáros dr. Rosenfeld Sándor, a könyvtáros Bujnovszky Aurél lett. A választmányba delegálták dr. Tegze Lajost, dr. Pallay Zoltánt, dr. Bezsilla Istvánt, Szilágyi Elemért, dr. Téchy Gyulát, Polucz Lajost, Purhez Jánost és Decsy Józsefet. (GV, 1920.01.01., 05.23.) GH, 1919.12.25, 192005.23., 1921.03.01., 1211.04.03.)

3. Jogi tájékoztató. GH, 0940.06.23.

4. Előírták, milyen üzletben, milyen áru, milyen áron, milyen nyitvatartási időben árusítható. (GH, 1921.12.11.)

5. A községi kereskedelemnek a helyi költség-vetéssel történő összefüggéseire ld. GM.TD. 92. 98.29.; Uo. 6847, 6848. (Wirnhardt Ferenc in.) GH, 1932.11.06.

6. Újra és újra kérte Gödöllő képviselőtestülete, hogy a községet nyilvánítsa a kormány üdülőhellyé. Ilyen távlatban gondolkodva szervezték meg az Idegenforgalmi Bizottságot, melyet Hajlamász János községi főjegyző elnökölt, rendszeresen ülésezett, kiadta az ún. Kék Könyvet, a „Gödöllői Kalauzt", (Gödöllő, 1932.) stb. GH, 1932.06.26., 1934.04.22.

7. GH, 1940.06.23., 1938.10.30., 1934.07.24., 09.09., 1936.02.23.

8. PML. V. 1044. C b/2. 12999/1940.

9. A hely képviselők testületére tényleges nyomás nehezedett „zsidó boltok" megszerzése végett. Rétfalvi Ernő órás és ékszerész Horthy u. 9., a Fischer Zsigmond és Ernő bérleményében volt üzlethelyiséget nézte ki magának. Azzal érvelt, hogy gödöllői adófizető, hitelképes, őskeresztény és „zsidó bérlete" van. PML. V: 1044. Cb/2. 12999/1940.

10. PMLIV. 427./b.1546/1920.Uo. 1044.Ca.48/1929. Uo.1044.Ca.42/1927. Uo. V.1044.Ca.273/1931. Uo.1044.Ca.192/1931. U. V. 1044.Cb./2.2071.A/1942. (Piaci ügyek.)

11. A Gazdasági Élet kéthetente megjelenő lap 1937-1944. GH, 1943.04.22.

12. Alispáni jelentések 1938/I. GH. 1936.07.19., 1938.03.13.

13. Az Országos Földbirtokrendező Bíróság 1926/6368. sz.-ú ítéletében a koronauradalomból kisajátított 86 kh-on („babati tábla") 350 „házhelyet" osztottak ki az arra érdemeseknek és az egyházaknak. (GV, 1921.12.11.)