Tápió-táji anzix

R. L. - M. I.

- Jó napot!

- Maguknak is. Vártuk, hogy jönnek, merthogy megbeszéltük.

- Idetaláltunk.

- Jöjjenek beljebb. Foglaljanak helyet. Lássuk azokat a kérdéseket!

- Vágjunk a közepébe, mondjuk, ismerkedjünk. Mi a szakmája?

- Mezőgazdasági gépész vagyok, már az apám is az volt. Géplakatosként „szabadultam", azután leérettségiztem (két év alatt!) S csak a jóisten tudja, hány tanfolyamot, „iskolát" is kijártam. No meg persze, az élet iskolájáról se feledkezhetem el. Bizony a sok iskola között éppen ezt szoktam az első helyre tenni. Persze, egyedül csak ez az indítás nem lett volna elég a boldoguláshoz. Haladni kell a korral, az meg egyre többet követel - iskolából is - mindenkitől.

- Jó gondolat, és működik" is?

- Ha arra gondol, hogy én „szinkronban" vagyok-e, mint vállalkozó, a tudás, a felkészültség és a feladatok dolgában a munkám követelményeivel, azt mondom, igen. Hozzátéve, amiről már beszéltem: Még a „minap" is tanult az egész család.

- Szereti, amit csinál?

- Hogyne szeretném, anélkül mozdulni se tudnék, nem még megélni belőle. Szeretem a munkámat és még ma is érdekesnek tartom, mert nap, mint nap próbára tesz, azaz rákényszerít, hogy úgy mondjam, a fejemet használjam.

- Örömmel lett vállalkozó?

- No, azért az egy kicsit más dolog. Vállalkozó azért lettem, mert megszűnt a munka-helyem, ahol - ne vegyék dicsekvésnek, de igen megbecsült, kvalifikált szerelő voltam - nem nyomasztott egy sereg olyan dolog, mint amilyenekkel most számolnunk kell, mást ne mondjak, például a felelősség. Nézzék, ezt a házat, ahol most vagyunk, magam építettem, abból, amit kerestem. Szóval Luther Márton szavaival, itt álltam, mert másként nem tehet-tem, vállalkoznom kellett. A kényszer pedig nagy úr. Hát így kezdődött.

- Minek alapján döntötte el, hogy „miben fog utazni"?

- Ez nem volt, illetve nem ez volt a kérdés. Magától adódott, hogy ezt kell csinálnom, ehhez értek, egyedül én tudom nyújtani azt a szolgáltatást, amit becsül és megfizet a piac. Mert mindennek az alapja a hozzáértés, a szakma kiváló ismerete és a kiváló munka. A talpon maradáshoz még ez sem elég. Ismerni kell a munkám közgazdasági, piaci, ne mondjak mást, munkajogi és társadalmi környezetét, illetve vonatkozásait is, különben „elkeveredek", pedig a fölöttünk való a meg-mondhatója, mennyi papírt kell értően kitölteni.

- Új hangárt és sokféle gépet látunk az udvaron. Drágák, a célszerszámok is. Ki lehet ezeket a költségeket termelni?

- A kérdés az, hogy miképp? Én azt a „stratégiát" választottam, hogy a minőségre tesszük a hangsúlyt. Amit azután elvállaltunk, azt becsülettel, kitűnő minőségben, határidőre és elfogadható áron teljesítettük. Úgy érzem, keresett piaci partnerek lettünk; a rendelők tudják, kik vagyunk, mit hogyan csinálunk, s megbíznak bennünk. S a bizalom ugyancsak a legértékesebb „valuták" közé tartozik. Szinte az egész Közép-Magyarországról kapunk rendeléseket, de esetenként még távolabbról, az Alföldről is. Rég nem „sikerült" olyan, „akármilyen" új mezőgazdasági erő-, vagy munkagéppel „találkoznunk", amit meg ne tudtunk volna javítani. Ha kellett, alkatrészt gyártottunk hozzá.

- Új gépeket is tudnának gyártani?

- Meglepem; tudnánk, de nem tesszük. Nem vállalkozunk rá.

- S miért nem?

- Számtalan ok közül csak egyet mondok: nem vagyok benne biztos, hogy a közismerten bonyolult piaci viszonyok kellően méltányolnák a mi teljesítményünket. Az, ugye, már egy másik szféra, másfajta - mondjuk így - kondíciókkal. Mi tesszük a magunkét, hála istennek van dolgunk elég.

- Egyre modernebb és korszerűbb gépeket konstruálnak, amelyeket, ha elromlanak, blokkonként javítanak. Szükség lesz az Önök munkájára?

- Nem félek tőle, hogy munka nélkül maradunk. Egyrészt - és most a piac felől közelítve - mindig lesz igény arra a speciális ismeretre és tudásra, amit csak mi hordozunk, s amit értékel a piac. Egyébként meg „elárulom", tanultunk a múltból. Például azt, hogy több lábon kell állnunk. Ezért indítottam be nemrégen pecsenyesütő üzletet, ami igazán komoly erőfeszítést követelt az egész családtól. (Nyolcan dolgozunk együtt, a család valamennyi tagja a vállalkozás résztvevője. Részben, mert így alakult, részben pedig, mert így alakítottuk.)

- S miért nem a gépészeti „vonalat" fejlesztették?

- Nem volt könnyű dönteni. Úgy ítélem meg, (merthogy én volnék a család életében a „húzó erő," azaz nekem a felelősségem a legnagyobb), hogy - miként Ön mondja - a gépészeti „vonal" egyféle kapacitás-, illetve teljesítményplafonhoz érkezett. Ezt meghaladni már nagyon sok pénzzel, szervező erővel és szakemberrel lehetne. Márpedig éppen ezek hiányoznak. Szóval - ahogy az egyszeri bíró mondja - sok oka van annak, hogy nem szól a harang. Maradjunk csak az elsőnél: nincsen. Meg hát, ahogy mondani szokták, addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér.

- És nem volna érdemes azt a takarót kitoldani, azaz külső forrás után nézni?

- Hát igen, az után legfeljebb csak „nézhetünk". Sora van annak, mikor, hogyan alakul a nyertesség. Én, megmondom őszintén, addig jutottam, hogy 200 ezer forintom bánja a hiszékenységemet. Felkeresett valami pályázatíró, s elmondta, ő olyan pályázatot ír, ami csak nyerhet. Azóta még a környéken sem láttam az én emberemet, de még egy fia pályázót sem. No, ennyit erről.

- Mi úgy tudjuk, vállalkozásának van egy harmadik „lába" is. A mezőgazdálkodásról van szó.

- Igen, a faluban alighanem a harmadik helyezettek vagyunk a megművelt saját tulajdonban lévő szántóföld nagyságát illetően. Egykor az apám 5-6 kh jövedelmével toldotta ki a család jövedelmét, most 160 ha-unk van. A hozzánk legközelebb lévő vállalkozás már valóságos üzem, legalább 12-szer nagyobb, mint a miénk.

- Amolyan „vertikális láncolat" képe kezd kibontakozni. Termel, értékesít, már csak az (élelmiszer) gyártás hiányzik a sorból.

- Nem volt célom ilyen vertikum kialakítása. Így jött.

- S ki műveli a földet, ki gondozza, ki intézi a vele kapcsolatos ügyeket?

- Mindezt mi magunk tesszük, nincs „ügy-intézőnk". Sok forrásból töltekezünk. Részben örököltük az ismereteket, s ami belőlük még nem avult el, azt mozgósítjuk. Részben - ahogy mondtam - tanfolyamon veszünk részt, legfőként egymástól tanulunk, meg a gyakorlatból. Egyszer-egyszer a saját kárunkból is.

- S mit termelnek?

- A vetésszerkezetünk igen áttekinthető: azt termelünk, amire az itteni feltételek ősidők óta bizonyítják, hogy alkalmasak. Főként kukoricát és napraforgót. Ezeket rendszerint el is tudjuk adni. Az árakról jobb nem szólni. Nem is tudunk egyről a kettőre menni értékelhető állami támogatás nélkül, ami lehetővé tenné, hogy modern, üzemszerű gazdálkodást folytassunk.

- Két évtizede már, hogy - egyszerűen mondva - a „piacon van". Örülnénk, ha felidézné és megosztaná velünk néhány vállalkozói-termelői tapasztalatát.

- Hát, tapasztalat az van, „bőségesen". Legyen elég most csak azt mondanom, hogy a vállalkozó sokszor nem örömmel, hanem szorongással kezdi a pályáját. S dönt a muszáj. A boldoguláshoz meg számtalan dolog kell, s azok között is pótolhatatlan a hozzáértés, no meg a „kreativitás", amit elméletben nem lehet tanítani. Azután sok minden más.

*

Az interjú a SZIE Közgazdaságtani és Szociológia Tanszékein folyó („Vállalkozók az átalakuló mezőgazdaságban"című téma) kutatásához készült.