Egy régi kép

Nem volt divat mifelénk gyerekkoromban a fényképezkedés. Hogy azon a vasárnapon Imre bátyám mégis fényképészt hozott a tanyánkra Hartáról, annak különleges és számomra szomorú oka volt.

  Keseregtem nagyon, pedig szépségesebb tavaszt tán még soha nem láttam, mint az akkori, az 1966-os. Május végén jártunk, s közeledett a vakáció. Hogy örültem ennek máskor, de most... Eldőlt, hogy csak egy-két hét van hátra, s költözünk a faluba; hiába bíztam, hogy ezen a nyáron még, mielőtt a kollégiumba kerülnék, maradunk.

Menni kellett, úgy döntött hát fájó szívvel a család, hogy legyen megörökítve a tanya. Láthassuk és emlékezhessünk rá mindig. Ezért hozta Imre bátyám Pannoniáján a fényképészt.

Négyen vagyunk a képen, azazhogy hatan, mert anyámon, a húgomon, Imre bátyámon s rajtam kívül ott van Füge, a tehenünk és Ügyes kutya is. Én, úgy is, mint legfőbb pásztora, épp vizet öntök Fügének a vályúba. Mi ketten hagytuk el aztán június közepén utolsónak a tanyát, kötélen vezettem szelíd jószágunkat a nyolc kilométerre lévő faluba.

Nehéz volt az a nyár Dunatetétlenen, pedig oda jártam négy éven át iskolába, ismertem már jól. Mégsem találtam a helyem, és csak az vigasztalt, hogyha kimehettem Ambrus Feriékhez Hetényibe focizni egy kicsit, vagy a gulyaházba nagyapámhoz. De a legnehezebbje csak ezután következett.

Eljött a szeptember, kezdődött az új tanév, de immár a városban, Kalocsán. A Dózsa György Mezőgazdasági Technikumban. Amikor a nagy hírű iskola kollégiumában elbúcsúzott tőlem apám, azt hittem, hogy vége a világnak. A hálóteremben huszonegynéhányan voltunk, pesti gyerekek is. Amikor az egyik azt mondta este a másiknak: Dagi, köpd le a pilácsot! - egyszerűen nem tudtam, hogy miről beszélnek.

Oltsa le a villanyt, azt jelenti, súgta meg másnap Agárdi Sanyi, kaskantyúi társam.

Az első naptól kezdve iszonyatos honvágy gyötört, börtönnek éreztem az egykori apácazárda épületét. S amikor a rossz jegyeim miatt októberben nevelőtanárom visszautasította az eltávozási kérelmemet, nem vártam tovább. Szombaton hajnalban (22-én), amikor a többiek még aludtak, fölkeltem, és elindultam - nem a faluba, hanem a tanyára.

Gyalog tettem meg a harminc kilométeres utat, és késő délután értem a tanyánkhoz. Idegenek laknak benne, tudtam, mégis látni akartam. Nem voltak otthon, az udvarra mégsem mertem bemenni. Álltam a házunk előtt, talán éppen ott, ahol a fényképész, amikor megörökítette azt a májusi pillanatot. S megértettem, hogy az az idő már nem jön vissza soha többé - de bennem örökké élni fog.

Hétfőn az én erős lelkű, drága, jó anyámmal visszamentem a városba, melyet két napja „örökre" elhagytam. A csúf jegyek után lassan fényesebbek jöttek, kitárult előttem s befogadott az új világ.

Több mint harminc éve már, hogy lebontották azt a házat. Helyén bozót, ecetfák, mint a környék többi tanyájának romjain. S szerte az országban még vagy kétszázezer tanya maradványain, nyolcszázezer ember egykori lakhelyén. Mégis hiszem, tanyák nélkül nem lehet meg ez a világ. S a vidék pénzéből csakugyan jut majd erre is.

Komputerem képernyőjén addig is ott a régi kép. Hogy mindig tudjam, honnan jöttem, s miért...

Dulai Sándor