„Többet kell tennünk azért, hogy lovas nemzet legyünk" - beszélgetés dr. Sótonyi Péter professzorral

Olvastam egy mondatot - azután persze jóval többet - dr. Sótonyi Péterről, a SZIE Állatorvos-tudományi Kar anatómus professzoráról, mi szerint minden vágya az volt, hogy a lovakkal foglalkozhasson. Nos, ennek a bizonyításához nem kell sok forrást felkutatni. Ez az álom nem szállt el az évek során, hanem valóra vált. A legfrissebb erre utaló hírt előző számunkban közöltük: a Magyar Lovas Szövetség közgyűlésén alelnökké választották az Anatómia és Szövettani Tanszék vezetőjét. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele dolgozószobájában.

BALÁZS GUSZTÁV

- Kicsit visszalépve az időben, emlékszik-e arra, hol ült először lóra és hogyan került erre sor?

- 1966-ban kezdtem el lovagolni a mosonmagyaróvári lovas iskolában, amely a 2. világháború után elsőként alakult meg vidéken. Prutkay János bácsi hozta létre, aki tüzér ezredes volt, és rendkívül szigorú ember. Nagyon sokat tanultunk tőle. Mellette vált szenvedélyemmé a lovaglás. Olyannyira, hogy általános és középiskolába is lovaglás után mentem, az órákat követően pedig újra lovagoltam. Tizenkét éves koromtól kezdve minden nyáron egy hónapot lovászként dolgoztam. Nekem az volt a legrosszabb, ha nyaralni mentünk, mert akkor nem lehettem a lovak körül. A trágyázás, tisztítás, etetés után mi vittük le a Dunára füröszteni a lovakat. Elképzelheti, hogy milyen csodálatos élményeket gyűjtöttem. Már ott feltűnt nekem az, hogy, míg mi nem egyszer a ló hasa alatt bujkáltunk, az állatorvos sokszor nem mert bemenni a lóhoz az injekciót beadni, mert nem tudta kialakítani vele az ehhez szükséges kapcsolatot. Szeretettel gondolok Diana lovamra, ami természetesen az iskoláé volt. Ennek a kimondottan rossz anatómiai sajátságokkal rendelkező lónak rendkívül nagy szíve volt: mindenre elugrott. 1971-ben, amikor Győr 700 éves fennállását ünnepelte, egy éjszakai ugratáson 1,80-at ugrattam vele. Így folyt az életem 1973-ig, amikor állatorvos hallgató lettem.

Volt azért egy másik indíték is. Édesapám - akit néhány hete, 86 éves korában veszítettem el - a Magyaróvári Agrártudományi Egyetem Anatómia Tanszékén tanított, a klasszikus anatómiát művelte és rendkívül gyönyörű preparátumokat készített. A mi tanulómúzeumunkban is látható több munkája. Gyermekkorom mindennapjait a nagy elődök által írt híres tankönyvek társaságában is töltöttem. És a történet - részben - folytatódik. Kislányunkat már pólyás korában felvettem magam elé a lóra. Úgy neveltük, hogy minden állatot szeret, de a lovat különösen. Ma díjlovasként versenyez és ötödéves hallgatónk. Ő viszont tényleg a praxisban, orvosként szeretne dolgozni.

- József Attila Születésnapomra című versének legismertebb soraira gondoltam, amikor olvastam, hogy a lovasok számára tart előadásokat Dallos Gyula mesteredzővel a sportló-kiképzésről. Legutóbb március 14-én, Mosonmagyaróváron, közkívánatra.

- Megtisztelő, hogy ez jutott az eszébe - az én esetemben egyszerűen arról van szó, hogy éppen a ló iránti elkötelezettségemből adódóan minden felsőoktatási intézményben, és bárhol, ahol a ló anatómiáját népszerűsíteni lehet, előadásokat vállalok. Legyen az a Semmelweis Egyetem Testnevelési Karán az edzőképzés, a lovas kultúra szak oktatása, a Kaposvári Egyetem lovas-szakmérnök vagy éppen a Szent István Egyetem lovas-tanár képzése. Ha ezért bíráltak, mindig azt válaszoltam, hogy ahol ezt én oktatom, ott legalább tudom, hogy a képzésnek ez a része rendben van. A patkolókovácsoknak is előadtam az anatómiát, egyetlen egy latin kifejezést sem használva. A Magyar Tudományos Akadémia a Mindentudás Egyetemén is felkért egy előadásra, amit Az állatok mozgásának elemzése - a kiscsirke kikelésétől a Spanyol Lovas Iskoláig címmel tartottam. Úgy hallottam, hogy ezt az előadást nézték a legtöbben. Ebben Dallos Gyula híres Aktion lovának a mozgását is bemutattam. Nagyon jó barátságba kerültem a mesteredzővel. Közben ez a híres ló elpusztult, és a csontváza a mi múzeumunkba került. A lovas társadalom színe-java megjelent a felállításánál és akkor jött az ötlet, hogy előadásokat tartsunk a lovasoknak arról, hogy milyen a lovuk felépítése, mit engednek meg a kiképzésüknél az anatómiai lehetőségeik? Ezeknek az ismereteknek a hiányában egészen biztos, hogy a ló kiképzése hiányt szenved. Igen nagy gondja a lovas társadalomnak, hogy sokszor túl hirtelen, túl gyors eredményt várnak a lovaktól és azok idő előtt elhasználódnak.

- Mi inspirálta arra, hogy megpályázza a sportszövetség alelnöki tisztségét?

- Elöljáróban el szeretném mondani, örülök, hogy Lázár Vilmos a Magyar Lovas Szövetség elnöke lett. Ő olyan ember, aki többszörösen bizonyított. Elsősorban azzal, hogy sokszoros világbajnok. Emellett számtalan versenyt, rendezvényt szervezett a Nemzeti Vágtától a Lovas Világkupáig. Kiváló üzletember, hiszen nevéhez fűződik egy kereskedelmi hálózat és a domonyvölgyi lovaspark. Személye mindenféleképpen megfelel az elnökre vonatkozó elvárásoknak. S hogyan kerültem én a képbe? A díjugrató szakág kért fel arra, hogy vállaljam el a jelöltséget. Azt tekintem a fő célomnak, hogy egységbe kovácsolódjon a ma sajnos eléggé széthúzó lovas társadalom. Azt hiszem, hogy ezért is választottak meg. Egyik szekértábornak sem vagyok az elkötelezettje. Mindig meghallgatok minden oldalt, de a döntést én hozom meg. Azt is fontos tényezőnek tartom, hogy ez a tisztség számomra nem karrierlehetőség, nem ebből akarok élni, hiszen anatómus professzorként megszereztem a megbecsülésemet. Alelnöke vagyok az Állatorvos Anatómusok Világszövetségének, tavaly Budapesten rendeztük meg elnökségemmel az Európai Állatorvos Anatómus Kongresszust és tiszteletbeli vezetőségi tagja vagyok az Ázsiai Állatorvos Anatómusok Szövetségének.

- Az önt kétharmados többséggel megválasztó közgyűlés arra is gondolhatott, hogy a tudománynak nagyobb szerepet kell játszania a lovas életben?

- Az előrelépés egyik feltétele pontosan az, hogy az elméletben és a gyakorlatban is jártas, tapasztalt lovasaink legyenek. A közvélemény aligha tudja, hogy Hollandiának a lóból nagyobb a bevétele, mint a virágból. Ez a világ egyik legnagyobb ló exportőr országa és a ló rengeteg embernek ad munkát. Magyarországon körülbelül harmincezer ember kenyere. Nekünk óriási lehetőségeink vannak, ha egységbe rendezzük adottságainkat, így például a képzésünket. Az új elnökség első ülésén képzési és akkreditációs bizottságot alakítottunk.

- A mondottak szerint mi még a lovas kultúra reneszánsza előtt állunk.

- Teljesen igaza van. Sokkal többet kell tennünk azért, hogy lovas nemzet legyünk. A II. világháború előtt több mint egymillió lovunk volt, ma 75 ezer. Az egymillióból sokat a katonaság és a mezőgazdaság használt, de a mai állomány túlnyomó része is a mezőgazdaságot szolgálja, sport és turisztikai céllal csupán mintegy 15 ezer lovat abrakolnak. S hogy akkor mi változott? 1966-ban édesapámat a személyzeti osztályvezető behívatta, mondván, hogy a fiát úri sportra íratta. Ez ma már nincs így. A 60-as években két-három díjlovas - egyikük volt Dallos Gyula - megteremtette a díjlovaglás alapjait. Ma 280 regisztrált díjlovas van. De egy testnevelő tanár még szemrebbenés nélkül azt mondhatja egy diáknak, hogy a lovaglás olyan, mint ha sakkozna. Sem a western-lovaglás, sem a díjugratás nem vonzza a gyerekeket, üresek a pályák és alig van néző egy-egy versenyen. Viszont kiadnak több lovas újságot, lovas műsorokat sugároznak a televíziók. Kell a népszerűsítés, mert biztos vagyok benne, hogy a kisgyerekek kifejezetten vonzódnak az állatokhoz. Egy felmérésben olvastam, hogy a tízéves amerikai fiúk fele állatorvos, a másik fele futballista akar lenni. A lányoknál ugyanez az arány, csak manöken lenne a másik fele. Egyetemünkön még mindig 7-8-szoros a túljelentkezés az állatorvosi szakra. Igaz, hogy ennek a fele nem reális jelentkező, mert nincs mögötte elegendő tudás, de a másik feléből tudunk válogatni. A vonzódásokat másképp is ki kell használni.

- Mit ért ez alatt?

- A testnevelő tanárnak, ahogyan meg kell tanulnia kötelet mászni, úszni, úgy lovagolni is. Ugyanez érvényes az agrár-felsőoktatásra, különösen az állatorvosképzésre. Végül: jó lenne erősíteni a lovas élet szeretetét, divatját a tehetős rétegben is. Ehhez persze háttérintézmények, lovardák, lovas iskolák kellenek.

- Mit szeretne elmondani a lovakról?

- A ló az egyik legszebb - kecses, csodálatos mozgású - és a legrégebben tenyésztett állat. Kapcsolata az emberrel történelemformáló jelenség. Háborúk és országok sorsát döntötte el. Krisztus születése előtt több évszázaddal már szerepelt az ókori olimpiai játékokon. A kocsiversenyek a kétezer évvel ezelőtti Róma legnépszerűbb látványosságai voltak. A ló a leghűségesebb segítőtársunk a munkavégzéstől kezdve a felfedezésekig. Ezekhez az ismeretekhez az én esetemben hozzáadódnak a roppant érdekes anatómiai sajátságai. Elképesztő, hogyan férnek el benne a hatalmas szervek, a 120 liter űrtartalmú vastagbél, az 50 liter űrtartalmú vakbél, a 35 méter hosszú vékonybél - és mindezt olyan kecsesen viseli, hogy az emberek csak gyönyörködnek a mozgásában, amit a Spanyol Lovas Iskolában művészi szintre emelnek. Az ügetés és a vágta egy szakaszában lebeg a ló, mert egyik végtagja sem éri a talajt. S nem hagyhatom ki Kincsemet, a magyar csodakancát, mert 54 versenyen futott és mindet megnyerte. Az orosz cár Berlinben külön ellátogatott, a Kincsem boxba. A csontváza valamikor, mielőtt az 50-es években a Mezőgazdasági Múzeumba szállították, a jelenlegi tanszékvezetői szobában állt.

- Meggyőződésem, hogy professzor úr egy napja is csak 24 órából áll. De hogyan járnak a mutatói?

- Hát ezzel vagyok a legnagyobb gondban. Sajnos egy igen komoly hibám van: nehezen tudok nemet mondani. Sok mindent elvállalok. Ez azzal jár, hogy reggeltől általában este 9-ig, fél 10-ig itt vagyok a tanszéken. Húsz órát tartok hetente. Külföldön is előadok, megyei továbbképzéseken is részt veszek. Sokszor magam sem tudom, hogy fér bele ennyi munka az időbe, de egyet tudni kell - azért is jöttem ide, az Anatómia és Szövettani Tanszékre -: én nagyon szeretek tanítani. Tegnapelőtt például 12 órát tartottam magyarul és németül az emésztőrendszertől a magyar állatorvosképzés történetéig terjedő ismeretekből. Büszkén mondhatom, hogy teltházzal mennek az előadások, pedig soha nem tartok katalógust. Csak az emberi butaság és az adminisztrációt fáraszt ki. Boldogság tölt el, ha rám szegeződnek a szemek, ha érzem, hogy át tudom adni a tudást. Ez engem talán nem is fáraszt, majdnem azt mondanám, hogy felüdít és pihentet.