Képírás

Afféle invokációként mondom, s persze, a magam mentségére: a kritika, köztudott, önálló műfaj. „Egyszerű" kritikát írni sem egyszerű, jó kritikát meg talán nem is lehet. Fohász kell ahhoz. Érzék. Számolni tudás, minden, jó értelemben vett érzékenységgel. Ha művészetről van szó, a feladat komplikáltabb már nem is lehetne. Lehet-e megbirkózni például olyan kihívással, mint egy fotóalbum „recenzálása", amely képekben „mondja el" hazánk történetének legutóbbi néhány évtizedét. Tromful meg ott van, hogy az alkotó nem is akárki, ismert ember, szakmájának igazi mestere, művésze. A képekről azon az alapon, hogy nekem melyik tetszik, s melyik kevésbé, felesleges volna vitát nyitni. A művészet lényege, hogy hasson, nemesítsen, tessen. De hogy kinek, mi és miért tetszik, az már ízlés kérdése; egyedül autentikus képértelmezési monopólium nincsen. Bánhalmi János Rendszerek, változások című fotóalbumáról írok, amely a közelmúltban jelent meg a .... Kiadónál. Az album több mint 200 fotó, tematikusan van elrendezve. A gazdaság, a politika, a kultúra, a művészet, a tudomány, a sport stb. kérdései köré. S persze megjelennek a tömegek, meg az ünnepek főhősei, a vezetők, időnként magabiztosan, máskor tétován. Félmúltunkról, a jelenbe hajló tegnapról vallanak a képek. Valamiért piszkosszürke az ég, az emberek arca közönyös, az utcák, a terek „üresek", a világ szürke, opál, botladozik, mintha vonszolná magát. Lehet, valaki mást és másképp lát majd. Miért is ne? A tegnapi magyar világ képi narratívái is sokfélék. (Érdemes megfigyelni, mi bennük a közös.)

(R. L.)

Fidel Castro kubai elnök a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, 1972