Ambíció vagy nagyzolás?
Ha 99 ezer gyerek iratkozott be első osztályba, általános iskolába és 92 ezer egyetemi-főiskolai hallgatót vettek fel, akkor az, akinek van egy kis arányérzéke, essen most kétségbe Magyarország jövőjéért. A felsőoktatási törvénynek - bár az új elképzeléseket részleteiben nem ismerem - ezt a problémát kell feloldania. Egyetemre, főiskolára minőségnek kell kerülnie, az oktatói karba is - akiknek nyugat-európai bérszintet kell biztosítani… Az nem lehet, hogy Magyarországon több az egyetemi tanári címmel rendelkezők száma, mint a 80 milliós Németországban, gondolom, ennek a negyede is elég lenne itthon.
Egy Demján Sándor interjúból vettem ezeket a sorokat, amelyekre nem nagyon reagált a szakma. Az ismert nagyvállalkozó kisarkította a problémát, nyilván a meghökkentés, vagy kijózanítás volt a célja. Bizonyára sokakban visszatetszést keltett a kijelentés, de Demján az elmúlt években mintegy kétmilliárd forinttal támogatta a felsőoktatást, tehát nem kibicként ragadtatta magát ilyen markáns véleményre.
A bevezető gondolaton túl mindannyian tudjuk-érezzük, hogy valami generális változás fog bekövetkezni a felsőoktatásban, akkor is, ha ezt a szakma nem akarja, vagy a kormányzatnak nincs ehhez elég bátorsága. A muszájnál nincs nagyobb erő. Mi, itt a Szent István Egyetemen, vagy a Gazdaság- és Társadalomtudományi Karon eddig jól igazodtunk a felsőoktatási törvény biztosította-engedte keretekhez. Bízom abban, hogy a jövőben is azok közé fogunk tartozni, akik a változás nyertesei lesznek. Nyertest említek, pedig az elkövetkező évek elsősorban áldozatot és erőfeszítést követelnek majd tőlünk is. Eddig is volt részünk küszködésben, de a neheze még hátra van.
Nyilván a fogyó gyermeklétszám, a százezer alá csökkent iskolaköteles kisgyermekek száma előrevetíti, hogy a felsőoktatás diáksága évtizedes léptékben meg fog feleződni. Az is látható, hogy a társadalomban felfedezhető egyfajta kiábrándulás a diplomából. Nem minden diplomából, de azokból, amelyek a munkaerő piacon értéktelenek, mindenképpen. Ugyancsak súlyos – talán a legsúlyosabb - gondot az ország gazdasági teherbíró képessége jelenti.
Felvetődik a kérdés, vajon mi a megoldás? Az elmúlt húsz évünk mutatja, hogy milyen helyzetbe kerülhet egy ország, ha nem készül fel idejében a változásokra.
Melyek tehát azok a feladatok, amelyeket mindenképpen meg kell lépnünk? Az egyik a gyakorlati képzés, a praktikus ismeretek hatékony átadása. Az új értéket teremtő ágazatok fognak felértékelődni, köztük az agrárium és az élelmiszeripar, illetve a kis- és közepes vállalkozások. Ezek a területek olyan szakembereket várnak, akik a kétkezi munkától a menedzsment feladatokig mindenhol helytállnak.
A mezőgazdaság területén Gödöllő a legjobbnak számított évtizedeken át, s hiszem, hogy a helyzeti előnyünk a mai napig létezik, karonként és egyetemi szinten is. Anélkül, hogy jelenlegi állásainkból bármelyiket feladnánk, az egykori alapokra építve kell keresni a jövőnket, ahol a helyzeti előnyünket is érvényesíteni tudjuk. Mondjuk ki: nem kordivatok követésére, hanem tudományos igénnyel kielemzett, Magyarországra szabott stratégiára, amely már nem ügyeskedőkre, könnyen megszerezhető pályázati pénzek megszerzésére és felelőtlen elköltésére, hanem organikus fejlődés mentén építkezik.
Ebből a válsághelyzetből való kilábaláshoz országos összefogásra lenne szükség, amikor a maga helyén mindenki teszi a dolgát. Erre nagyon jó példa a 19. századvégi filoxéra járvány és annak kezelése. Az Amerikából érkező kártevő a történelmi Magyarország szőlőterületének túlnyomó többségét tönkretette. Az akkor kormányzat országos mozgalmat indított. Az állam kutató intézeteket létesített, a gazdag szőlőbirtokosok vincellériskolákat, csemetekerteket alapítottak. Mozgósították a papokat, tanítókat, hogy a gazdák minden faluban megtanulhassák a korszerű szőlőtelepítés és művelés alapjait. S a gazdák munkája nyomán néhány év alatt a magyar szőlő és borkultúra ismét virágzott.
Ahogyan százhúsz évvel ezelőtt, most is valami hasonló kampányra lenne szükség, csak a társadalom, a gazdaság, a kultúra minden területén. A felsőoktatásra, a tudományra vezető szerepe vár. Minden nehézség és látszat ellenére hiszem, hogy alkalmasak vagyunk erre a feladatra. Az emberiség minden történelmi vívmánya-teljesítménye egy-egy gondolatból teljesedett ki. A gondolat pedig az írástudók, a tudósok fejében születik.
Kétségtelen, hogy a legtöbb kis nemzet mára elveszítette magabiztosságát, elhatalmasodott rajta a provinciális szellem. Mintha csak másodlagos értékek születhetnének, semmiben nem haladhatják meg a globális gazdasági és kulturális központokat. Pedig a világ mindig változik, hatalmak jönnek létre, majd hanyatlanak, szerepüket a korábban jelentéktelennek tűnők veszik át. Ez a kis népek reménye.
„Ami a nagyoknál ambíció, az a kicsiknél nagyzolás” - mondta Mikszáth Kálmán. Távol álljon tőlem a délibábkergetés, nem ez a szándékom. Csupán arra akartam utalni, hogy a bénultságtól a sodró lendületig nagyon széles a mező. Ezen kell keresnie a helyét a kisembertől a nemzetig mindenkinek. Nekünk is!
Dr. Villányi László
dékán
