Tradíció és innováció
Ötven éve indult a közgazdasági képzés egyetemünkön. A félévszázados évforduló megünneplésére egy konferenciát szervezünk Tradíció és innováció címmel. Hagyomány és újítás! Olyan egyszerű ennek a két kifejezésnek egymás mellé helyezése, de történelmünk bizonyítja, hogy nekünk, magyaroknak milyen nehéz - szinte megoldhatatlan - problémát jelentett együttes alkalmazásuk. Agrártörténetünk mutatja, hogy azokat az időket nevezhetjük mezőgazdaságunk aranykorának, amikor a gazdag magyar tradíciókra építve volt erő, pénz szellemi muníció az elavult struktúra megújítására. Két olyan időszaka volt ágazatunknak, amikor össze tudtuk párosítani hagyományainkat a modernizációval, de erről majd később.
A feudalizmus évszázadaiban, egészen az ipari forradalomig Magyarország a Kárpát-medence irigyelt mezőgazdasági területe volt Európának. Az utazók - a Szentföldre utazó zarándokokkal, a hódító törökkel érkezők, vagy a boldogulást kereső német, francia és más telepesek - elámultak a kiváló termelési feltételek, a gazdag mezőgazdasági kultúra láttán. De az iparosodással megindult a leszakadásunk is. Egyre nagyobb lett a szakadék a nyugathoz képest, az elmaradottság egyre égetőbb.
Újfalvy Sándor írja irodalmunk egyik legszebb emlékiratában, egy erdélyi táblabíróról, Keczeli Sándorról. „Eredete régi tősgyökeres nemes: családi származását a magyar vezérekig vitte fel, és arra sokat adott. A kolozsvári református iskolában tanult deákul, magyar történelmet és földleírást, aztán a honi törvény gyakorlati részét Vásárhelyt. Más tudományról, minthogy nem volt rá szüksége, mit sem tartott. Tanulást végezve haza szállott ősei lakába. Gazdászathoz nem fogott, csak folytatá azt azon az úton, mit elei századok óta vittek legkisebb változás nélkül: a házban, az udvaron épület, bútor, ló, marha és gazdasági eszközök egytől egyig hajdaniak."
Ezt a jellemzést Újfalvy valamikor az 1860-as évek fordulóján írta. A reformkortól persze már szórványosan történtek modernizációs kísérletek egy-egy uradalomban, de az első igazán érdemi, sőt látványos, máig ható megújulásra Darányi Ignác miniszter ténykedéséig kellett várni. Három év megszakítással 1895-től 1910-ig vezette a földművelésügyet, s az általa alapított kutatóintézetek, mintagazdaságok, élelmiszeripari üzemek, a kiépített szakigazgatás és oktatási hálózat ma is egy aranykor képzetét keltik. Ezen intézmények közé tartozik egyként Gödöllőn, az Isaszegi úton a Kisállattenyésztő Kutató Intézet és a Méhészeti Intézet igényes épületegyüttese, de az Erzsébet-park is az ő kezdeményezésére készült. Ezek az intézmények a maguk idejében világviszonylatban is a legkorszerűbbek közé tartoztak. Bár Darányi miniszteri ténykedése, s vele Hensch Árpád, Cserháti Sándor és kortársaik alkotó munkája agrártörténetünkben felülmúlhatatlan, mégsem tudott gyökeres, a kisparaszti szintig ható megújulást hozni, mert az évszázados mulasztások pótlására, a lakosság négyötödét jelentő parasztság egészének felemelésére még a dualizmus korának gazdasági sodrása is kevés volt.
A világháborúk, a vesztes békék nem sok kibontakozási lehetőséget adtak, de az 1970-es évek fordulója újra olyan korszaka volt agrártörténetünknek, amikor a tradíció és az innováció együttes hatása jelenhetett meg. Ez a Fehér Lajos, Dimény Imre, Erdei Ferenc és társaik nevével jelzett szűk másfél évtized hasonló pezsgést és eredményességet hozott, mint Darányi ténykedése. Azonban hamar megbicsaklott, keletről az ideológiai korlátok, nyugatról az olajár-robbanás, belföldön a békétlenség fékezte le.
Mégis ez a két időszak volt életünkben, amikor a tradíció és az innováció olyan termékeny elegyet alkotott, amely felpezsdítette Magyarország mezőgazdaságát. Mindkétszer megfigyelhető a közgazdasági szemlélet megjelenése, a szigorúan agrárszakmai szempontok ökonómai felülvizsgálata. Ekkor mertünk az újhoz, a leghatékonyabbhoz nyúlni, sőt, utóbb tudtuk-mertük a nálunk alkalmatlan kolhozrendszer kereteit szétfeszíteni. Némiképp a magyar paraszt lelkületéhez igazítani a szűk lehetőségeket, megteremtve a gazdálkodás lehetőségeit hagyományaihoz formálva udvarán, lakóhelyén. Ez volt a háztáji, amely a költség-jövedelem számítások szerint sokszor volt hatékonyabb, mint a téesz és még többször, mint az állami gazdaság. Persze ez csak abban a modern nagyüzemi közegben működhetett így, amelyet ugyanekkor vezettünk be, Közép-Kelet-Európa gyakori értetlenkedése, és a nyugat egyfajta csodálata mellett. Ez a kezdeményezés minden korlátja, zsákutcája ellenére a magyar vidékre, falvainkra kedvező változásokat hozott.
Tradíció és innováció. Ez a két megrekedt, befejezetlen reformkísérlet jelzi, hogy milyen lehetőséget jelent egy-egy gondolat szemléletté, szándékká, majd elhatározássá fejlődése. A megújulásra váró magyar mezőgazdaság, az agrárgazdasági élet most még csak a gondolat stádiumában van. S ez a mi terepünk, a tudomány embereié, amikor a szabad gondolkodást csak a racionalizmusnak kell kordában tartania. Ha megvan a gondolat és a szemlélet, kezdődik a politika, a gyakorlat feladata, de csak akkor. A sorrend nem cserélhető fel.
Igazi kihívás ez egyetemi karunknak, a magyar és a nemzetközi agrárközgazdász társadalomnak. Éppen ezért külföldieket is várunk a konferenciánkra, ahol remélhetőleg sok olyan gondolat megfogalmazódik, amely méltó lesz az ötvenéves fordulóhoz, valamint a folytatáshoz. Nehéz, de szép feladat előtt állunk.
Dr. Villányi László
dékán
