Hídavatás

A gödöllői kampuszon március 13-án adták át a PPP konstrukcióban épült/felújított kollégiumi épületeket összekötő hidakat. A beruházás 1%-át kellett képzőművészeti alkotásra fordítani, tájékoztatott dr. Bujáki Gábor igazgató. A kivitelezés nyertese, a Strabag Zrt. 30 millió forintot fordított Komoróczky Tamás üveghídjának megvalósítására. A hídavató közönségét dr. Solti László rektor köszöntötte, majd dr. Magyar Bálint, a Felsőoktatási Beruházási Programot elindító volt oktatási miniszter mondott beszédet. Az alkotót Mélyi József művészettörténész méltatta. Most ezt közöljük.

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd hídavatón mondok beszédet. Az ember egyrészt nem erre készül az életben, másrészt gyerekkoromban mindig úgy gondoltam, hogy hidak csak régen épültek. A hídavatásnál kevésbé csak egy dologra gondoltam: arra, hogy egyszer majd Komoróczky Tamás hídavatóján mondok beszédet. Pedig mondta már többször, régebben, még az első híd idején: „Majd gyere ki, nézd meg a hidat, amit csináltunk!" - de nem tudom miért, nem igazán tudtam elképzelni, hogy tényleg van ilyen híd. Ha elgondoltam, akkor is csak mint egy fából ácsolt szerkezetet képzeltem magam elé, egy olyan alkotmányt, amilyen a nagy parkokban a kis patak egyik oldaláról a másikra vezet át. Aztán megláttam a képeket a gödöllői első hídról, és rájöttem, hogy itt egy nagyon komoly Gesamtkunstwerkkel állunk szemben, egy olyan szerkezettel, amely már eléri a történeti felavathatóság mértékét.

Persze, elsősorban nem a hídról alkotott képzeteim vagy prekoncepcióim, hanem a Komoróczky Tamással kapcsolatos elképzeléseim miatt tudtam nehezen elképzelni, hogy egyszer majd a hídján állok és beszélek. Először valamikor a kilencvenes évek elején találkozhattunk, akkor ő már jól menő művész volt, én pedig csaknem végzett művészettörténész. Akkoriban még alig volt fogalmam a kortárs művészetről, épphogy elhagytam a középkort és a templomi üvegablakokat, Komoróczky viszont már túl volt majdnem mindenen, az Újlak csoport legnagyobb akcióin, az első komolyabb videomunkákon, egyéni és csoportos kiállításokon, minimalizmuson és konceptualizmuson. Ekkor még csak messziről lestem, ahogy a Tűzoltó utcában valahogy mindig egy gyönyörű nő oldalán áll, beszélget, nevet és figyel. Igazából a kilencvenes évek közepén ismerkedtünk össze, akkor épp egy különös projekten dolgozott: saját, kifestett bábu-fejét helyezte különböző alibi-helyzetekbe, egyszer még a hóna alá is vette, szájában egy futballbíró sípja volt. Akkor már tudtam, mi fán terem a kortárs művészet, az én megkettőzésének morbid, de ilyen formájában mégis szinte természetes formája mégis zavarba hozott. Bár már szakértőnek számítottam, a kilencvenes évek végén, mozgó és állóképeinek eredeti, nem kis mértékben pszichedelikus látványvilága ismét valódi meglepetést jelentett. Akármennyire hozzászoktam tőle a kilencvenes években a megdöbbentő ötletekhez, nézőpontokhoz és fordulatokhoz, vagy a popos divatáramlatokat kifordító design-ötletekhez, egyre biztosan nem gondoltam még: a hídavatásra.

Most így utólag persze látszik, hogy 2001-ben talán már érthettem volna a jeleket, hiszen a Velencei Biennále Magyar Pavilonjában, a kényszercselekvések tematikája körül forgó, számítógéppel készült mintázatai tapéta formájában, a falon jelentek meg. A design beépítése, a hangsúlyosan murális munka, az építészeti környezet bekalkulálása valóban mind jelzésértékű lehetett volna: Komoróczky munkájában ezek után a korábban is meglévő formaelemek finom meghajlításával zenés lépték- és szemléletváltás következett be. Sőt, mintha az ezt követő években az addig a kor ritmusát kereső és ezzel egy tempóban mozgó művész ráérzett volna a késlekedés fogalmára és szépségére is. Mintha kitágult volna a videók ideje és a printek tere.

Ha így röviden - egy avatóbeszéd erejéig - végigtekintek Komoróczky munkásságán, szinte már szükségszerűnek is tűnik egy híd. Vagy rögtön kettő. Ez a mostani talán egy fával szebb az előzőnél. Mert a színes mezők, felületek hatásába az alkotók bekalkulálják az élő fát. Így sokáig lesz egy organikus darabja a műnek, ami előtte is ott volt, és ráadásul művészileg meghaladhatatlanul jól néz ki, nem is lehet vele versenyezni. Ha a korábbi fogalmat újra előveszem: itt az egyik oldalon késlekedik egy fa. A híd másik oldalán pedig talán pontosan fogalmazunk, ha azt mondjuk a felhasznált speciális technika révén a színek és a fények késlekednek az üvegben. Teszik mindezt egy rakétaformájú szín- és anyagkísérletben, amely ilyen formában kissé keresztülhúzza a kortárs képzőművészetről alkotott általános elképzeléseinket. Ritmusos, holott a ritmus rég eltűnt, színdinamikus, holott a színdinamikát rég elfelejtettük, anyagszerű, holott a hetvenes évek óta minden inkább csak anyagtalanodik. Ráadásul a magányosan alkotó művész-zseniről meggyökeresedett közvélekedéssel ellentétben ez a mű összmunkában készült, Németh Zsuzsanna, grafikus és Szabó Zoltán építész közreműködésével. Nem arról van szó, hogy ez valami újdonság lenne: Komoróczky is dolgozott korábban csoportban, sőt, csoportban, másokkal dolgozott talán igazából a legfelszabadultabban. Nem is arról van szó, hogy középkori minták kerülnének elő, ahol a mesterek munkája egybefolyik, vagy hogy mostantól ismét kiáltványok születnének a Gesamtkunstwerk érdekében, hanem arról, hogy design, építészet és képzőművészet, úgy tűnik, valahol újra egybefonódnak. Nemcsak összekényszerülnek egy beruházás erejéig, hanem az elmélet és a gyakorlat szintjén is elmosódnak köztük az elképzelt vagy valós határvonalak. Ha ezt a tendenciát figyelembe vesszük, akkor nem is olyan elképzelhetetlen egy ilyen híd.

Mélyi József