Dr. Huszár István (1923-2010)
Karácsony előtt, a 86. születésnapján, öreg és öregedő tanítványok, néhányan felkerestük otthonában. Örömmel és energikusan fogadott és mindenről tájékozódni akart, hogyan megy az élet az Egyetemen. Megrendülve értesültünk most hirtelen távozásáról. Nehezen járt, de szellemileg abszolút friss volt, tervezett az utolsó napig. Feleségével - mondhatni - gondozták egymást és örültek gyermekeiknek, unokáiknak és büszkén bejelentett dédunokájuknak.
Huszár István 1923. december 8-án született Csurgón, Somogy megyében. Középiskolai tanulmányait 1934-ben a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Reálgimnáziumban kezdte, ahol tandíjmentességet élvezett, ugyanis minden évben kitűnő volt a végbizonyítványa. Hasonlóan kitüntetéssel érettségizett 1942-ben. Egyetemi tanulmányait a Budapesten, a Műegyetemen kezdte meg, ahol eredményei alapján Horthy-ösztöndíjban részesült (amire mindig büszke volt). Tanulmányait a háború miatt meg kellett szakítani, de 1948-ban kitüntetéses gépészmérnöki oklevelet szerzett.
Már 1945 őszén - a drezdai szörnyű bombázást „hivatalból" végigélő kitérő után - Vörös professzor meghívta a II. Gépszerkezettani Tanszékre gyakornoknak, illetve kisegítő tanársegédnek. Diplomája megszerzését követően ugyanitt dolgozott, mint tanársegéd. 1948 őszétől egyetemi állását is megtartotta, és egyidejűleg a Szabó és Mátéffy (későbbi Ganz Kapcsolók és Készülékek Gyára) Vállalatnál transzformátortervező volt.
1949 szeptemberében a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre került, Sályi professzor mellett lett adjunktus a Mechanikai Tanszéken. Érdeklődése a Műszaki mechanika szűkebb szakterülete, a Szilárdságtani mérések felé fordult és e tudományterületen írt kandidátusi értekezést, és szerzett tudományos fokozatot 1954-ben. Ugyanebben az évben, harmincegy évesen, docensi kinevezést kapott. 1956-tól ő adta elő a Mechanika tárgy utolsó félévét, amelynek anyagát kibővítette az elméleti rugalmasságtannal és szilárdságtani mérésekkel, majd ezek alapján önálló tárgyat hozott létre. Az e tárgyat felvevő hallgatók számára tudományos diákköri munkákat vezetett, akik színvonalas dolgozatokban foglalták össze munkájuk eredményét. Ezen diákkörös hallgatók közül több kiváló vezető szakember, egyetemi tanár, akadémikus lett, akik ma is meleg szívvel és hálával emlékeznek vissza Huszár professzorra.
A Budapesti Műszaki Egyetemhez tartozó Mérnöki Továbbképző Intézet felkérésére előadásokat tartott szilárdságtani témakörökből, mérési módszerekről 1952-59 években Budapesten, Győrben, Miskolcon, Salgótarjánban. Ezek az előadások jegyzet formájában is napvilágot láttak, sőt 1968-ban jelent meg a társszerzőkkel megírt „A szilárdságtan kísérleti módszerei" című könyve, amely a maga idejében új, eredeti, az ipar és az oktatás által igényelt alkotás volt. A könyv ma is az adott szakterületen alapműnek számít. Három évvel később, 1971-ben ezt a könyvet német nyelven is kiadták.
Miskolci egyetemi oktatói tevékenysége mellett számos Borsod megyei vállalatnál vezető szerepet vállalt a fejlesztő munkában: többek között nagynyomású vegyipari tartályok, kábelsodró gép, lemezvágó olló, hengersor-hajtó motor, kohódaru, vegyipari óriás-kompresszor, benzintároló tartályok szilárdsági méretezése, ellenőrzése fémjelzi sikeres ipari közreműködést.
1960-tól a ma már nem létező, de korábban világraszóló eredményeket magáénak tudó, Ganz Villamossági Műveknél dolgozott. 1965-től a Szerkezeti Laboratóriumi Főosztály munkáját irányította. Villamos és mechanikai vizsgálatok végrehajtása és irányítása volt a fő feladata nagyteljesítményű villamos motorok, turbógenerátorok, transzformátorok, villamos készülékek és vasúti villamos mozdonyok fő szerkezeti elemein. Számos újítását is elfogadták. Elismerésül 1966-ban "Kiváló újító" ezüst fokozat elismerésben részesült. Az ipari munkáját olyan színvonalon végezte, hogy villamos gépek témakörből védhette meg 1971-ben akadémiai doktori értekezését.
1970. július 1-jétől a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Gépészmérnöki Kar Mechanika Tanszékére tanszékvezető egyetemi tanárnak nevezték ki. A tanszéki munkában a mechanikának mérésekkel történő szemléltetését, a jegyzetekkel való ellátását és az oktató kollégák magas szintű, tudományos felkészültségének emelését egyidejűleg fontosnak tartotta. Ezért laboratóriumokat alakított ki különböző szinteken: szakító- és egyéb anyagvizsgáló gépekkel felszerelt kutató, optikai feszültségvizsgáló, talajmechanikai, hallgatói laboratóriumot és kiszolgáló műhelyt hozott létre. Megírta a teljes mechanika anyaghoz tartozó jegyzeteket korszerű, magas felkészültséget adó formában. Ösztönözte és elérte, hogy az összes előadó, adjunktusok, docensek megszerezzék a doktori fokozatot, nyelvvizsgákat. A Tudományos Diákköri tevékenységet fellendítette a tanszéken. Az akkori tanítványai közül sokan ma kiváló, magas szintű vezető szakemberek, akik ma is, mint iskolát emlegetik azokat az éveket.
1972-75 között dékán-helyettes, ezt követően pedig hat évig, 1981-ig a Kar dékánja volt. Kari vezetőként is a Tanszéken megvalósított elveket alkalmazta: az összes oktatott tárgyhoz tartozó jegyzetek hiánytalan kiadását szorgalmazta, az akkor még egyáltalán nem általánosan igényelt tudományos fokozat megszerzésében segítette a kollégáit. Az oktatók tudományos továbbképzése érdekében a külföldi kapcsolatok erősítését, tanulmányutak megvalósítását tette lehetővé. Ennek eredményeképpen a tudományos publikációk és konferencia előadások száma megnőtt.
Ezen tudományszervezői tevékenysége közül az egyik, hogy 1972-ben a MÉM és a Lengyel Tudományos Akadémia közötti keretszerződésen belül a Mechanika Tanszék és a Lublini Agrofizikai Kutató Intézet hosszú távú együttműködési szerződést kötött. Rendszeres kutatócsere, közös kutatás és konferenciák szervezése valósult meg. Gödöllőn és Lublinban tizenkét nemzetközi konferencia zajlott a vezetésével. A másik, amit kiemelünk, hogy a Gépipari Tudományos Egyesület Anyagvizsgáló Szakosztályon belül vezetésével 1964-ben megalakult az Optikai Feszültségvizsgáló Munkabizottság. Ez a munkabizottság fogja össze ma is a szilárdsági mérésekkel foglalkozó különféle szakterületen dolgozó mérnököket. Ebből a gyökérből kiindulva 1983-ban magyar, osztrák, jugoszláv, majd később olasz és cseh részvétellel, megalakította a DUNA-ADRIA szervezetet, amely azóta is évente rendez feszültségmérés témakörben konferenciákat rendre más tagországokban. Öröksége tehát itt is tovább él.
1994-től nyugdíjba vonult de, mint professor emeritus továbbra is hatékony segítséget nyújtott az oktatásban és a doktori képzésben egyaránt egészen 78 éves koráig. 1999-ben doctor honoris causa kitüntetésben részesült.
Huszár István professzort egyrészt a rendkívüli precízség jellemezte, amelyet munkatársaitól is elvárt, erre nevelte, tanította őket saját példáján keresztül. Másrészt a tudományt magas szinten úgy művelte, hogy annak eredményeit konkrét gyakorlati alkalmazásokban meg is valósította. Egész életműve erről tanúskodik.
Megrendülve állunk meg egy pillanatra, hogy fájó szívvel megemlékezzünk egy nagyszerű emberről, aki egyben kiváló tanár, tudós és mérnök is volt. Megállunk, de utána megyünk tovább azon az úton, amelyen Ő is haladt, amelyen utat mutatott, hogy a mai kor követelményeit és az általa is kiépített múlt eredményeit tovább építsük. Ebben a munkában mindig velünk lesz, és mi mindig nagy tisztelettel emlékezünk rá.
