Dr. Solti László: Quo vadis – merre tovább Szent István Egyetem?

Nagy kitüntetésnek érzem, hogy két nagyra becsült rektor elődöm után most én szólhatok az Egyetem megálmodott jövőképéről, arról, vajon mely úton menjünk tovább.

Az orvosképzés hallgatóiba igyekeznek alaposan belesulykolni a gyógyításhoz legcélravezetőbb cselekvési sorrendet, ami úgy szól: kórelőzmény – jelen állapot – diagnózis – terápia. Ezek az egymást feltételező és követő lépések biztosítják, hogy a beavatkozás szakszerű és hatékony legyen. De ne gondoljuk, hogy másutt nem ugyanilyen, vagy nagyon hasonló elvek mentén kell cselekedni.

Nos, az anamnézis, vagyis az előzmények felvétele megtörtént, amint erről az előttem szólók beszámoltak. Hallhattuk, mi minden történt 2000 és 2007 között, de itt a történeti áttekintés átmenetileg megszakad, mivel az én ciklusom értékelésére majd az utókor lesz illetékes. A számomra kijutó feladat a jelen állapot felvétele, az erre épülő diagnózis, végül a remélt kezelés. Amint a történetünkből hallhatták, a Szent István Egyetem jogelőd intézményei – nem egészen önszántukból, hanem a törvény erejénél fogva – tíz évvel ezelőtt egyesültek. Óriási teljesítmény volt a területileg és képzési profiljuk szempontjából is heterogén, korábban önálló egyetemeket-főiskolákat egyetlen intézménybe integrálni, hiszen ez elkerülhetetlenül jelentős feszültségekkel járt. Nagyjából fél évtizedre volt szükség ahhoz, hogy az új intézménybe tömörült karok (amelyek közül sajnos néhányat kiválás miatt menet közben elveszítettünk) előbb megszokják, elfogadják, majd elismerjék és megbecsüljék egymást. Ez a konszolidáció mára megtörtént, ám a közös célokat, amelyekre az egyetem stabil jövőképét építheti, még mindig nem sikerült maradéktalanul megfogalmazni. Bár nem teljesen hiányzik, de lényeges erősítésre szorul a SZIE-identitástudat, az az arculat, amelyet saját hagyományaink és képzési jellegzetességeink megőrzése mellett a közös zászlóra tűzhetünk.

Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen egy évtized röpke pillanat csupán az egyetemek-főiskolák évszázados történelmében és ezzel mindenki tisztában is van. Nem véletlen, hogy versenytársaink lankadatlan buzgalommal igyekeznek minél dicsőbb múltat keresni maguknak ott is, ahol ez köztudomásúan hiányzik.

Mi talán egy kicsit a másik végletet képviseljük, hiszen a mostani hármas jubileum mellett több karunk is évszázados múlttal rendelkezik. Ketten közülük a bicentenáriumukat is rég elhagyták már, van tehát dicső múlt, amelynek megőrzésére és továbbfejlesztésére a jövő építhető. De vajon lesz-e és milyen lesz ez a jövő? Ezen töprengve eszembe jutott egy 47 esztendővel ezelőtt lejátszódott esemény.

1963-at írunk, helyszín a Lincoln Memorial, Washington DC. Itt mondta el világhírűvé vált beszédét a fiatal polgárjogi harcos, Martin Luther King. Van egy álmom – kezdte -: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.” Ezek az akkoriban túl merész álmok is szerepet játszhattak későbbi meggyilkolásában, amelynek körülményei és indítékai máig sem derültek ki. Mégis, néhány évtizeddel később ezek az elképzelhetetlen álmok, amelyeket ő mondott ki nyilvánosan először, valóra váltak.

Szükség van az álmokra, mert kijelölik a követendő irányt. Kell az egyénnek, a családnak, a kisebb-nagyobb közösségnek és az országnak. Mi sem kerülhetjük tehát el a jövő megálmodását.

A Szent István Egyetem alapító karainak túlnyomó többsége mezőgazdasági vagy agrár jellegű képzést folytatott. Talán nem szerénytelenség azt állítani, hogy a magyar agrár-felsőoktatás zászlóshajója és ezt az örökséget mindenképpen meg kell becsülni. Mégis nagy hibát követne el, aki a mai Szent István Egyetemet agráregyetemként definiálná, hiszen részben az integrációval, másrészt a diszciplínák önfejlődése révén képzési palettánk a korábbihoz képest jelentősen kiszélesedett.

A jogi, orvosi és művészeti terület kivételével minden tudományterület szinte valamennyi képzési ágában kínálunk lehetőséget a hozzánk jelentkezőknek, alapszakon, mesterszakon és a doktori iskolákban egyaránt. Néha már-már a bőség zavarával találkozunk – indokolt volna a szakok, szakirányok profiltisztítása, a párhuzamosságok fölszámolása.

Nem kerülhető meg, amire először három, majd egy évvel ezelőtt egész napos brainstorming keretében kísérletet tettünk: az intézménynek világosan meg kell fogalmaznia kiemelt oktatási-kutatási céljait, azokat, amelyekben erősebb versenytársainál, és amelyekkel másoktól megkülönbözteti magát. Ahogy a kagyló a gyöngyöt kiizzadja magából, úgy kellett nekünk is ezeket a prioritásokat megtalálni, de még mindig nem értünk a végére.

Abban egyetértés van, hogy a tradicionális agrárképzés mai kornak megfelelő formája akkor sem maradhat ki a kínálatból, ha a mezőgazdaság immár két évtizedes mélyrepülése a korábbinál kevesebb szakembert igényel. Hazánk egyedülállóan kedvező adottságai és gazdag mezőgazdasági hagyományai alapján mégis bízni kell abban, hogy az agrárium visszanyeri és elfoglalja méltó helyét a nemzetgazdaságban. Annál is inkább, mert tömeges munkahelyteremtés és a vidék lakosságának megtartása nem képzelhető el a mezőgazdaság nélkül. És ne feledjük: az ENSZ adatai szerint több mint egymilliárd ember éhezik a Földön – vagyis a jó minőségű, biztonságos élelmiszer (amelynek termelésére az ország predesztinált) stratégiai cikk.

Ebből következően a növényi és állati eredetű élelmiszer-alapanyag termelés oktatása és kutatása kézenfekvő prioritásunk. Ám ez ma már elválaszthatatlan a teljes élelmiszer-lánctól, ami a szántóföldtől az istállón át, a magtárakon és vágóhidakon keresztül a feldolgozó- és csomagolóüzemekig tart. Sőt még ott sem ér véget, hiszen a marketing és a piacra jutás szerves része a folyamatnak, amelynek során az alapanyag az éttermek-szállodák vagy a családok konyhájában válik fogyasztható étellé. Ezt az egész vertikumot kell kézben tartani, monitorozni és dokumentálni – vagyis intézményünk második kiemelt területe az élelmiszerbiztonság és minőség.

Amikor a XXI. század legfontosabb erőforrásairól beszélnek, nem kerülhető meg a korlátozott mennyiségű és romló minőségű vízkészlet. Az édesvíz még a tápláléknál is fontosabb szükséglet, amelyből Magyarországnak komoly kihasználatlan készletei vannak. Bővizű folyóink, tavaink többsége alkalmas ivóvíz nyerésére, öntözésre, haltenyésztésre, energiatermelésre, hajózásra, valamint sport és rekreációs célokra. Sajnálatos, hogy a vízgazdálkodás potenciálját nem használjuk ki és vízkészletünk nagy része hasznosítás nélkül hagyja el a Kárpát-medencét. Sőt, az elégtelen szennyvízkezeléssel a vizek minősége sem tartható. A Szent István Egyetem több kara is kompetens abban, hogy a vízzel, mint stratégiai erőforrással foglalkozzon – én ezt ajánlom az egyetem harmadik kiemelt céljának a jövőre nézve.

A negyedik pont is jól körvonalazható: ez az energiagazdálkodás témaköre. Jól ismert, hogy a világ energiaigénye – még a gazdasági válság idején is – folyamatosan növekszik, miközben energiahordozókból a Föld csak véges készletekkel rendelkezik. Magyarország egyébként sem bővelkedik fosszilis energiahordozókban, emiatt rendkívül kiszolgáltatott, függő helyzetben van mind az exportőr, mind a tranzit országoktól. Ebből a helyzetből a kiutat az energiatakarékos ipari és háztartási fogyasztók, valamint az alternatív, megújuló energiaforrások bevezetése jelentheti. Minthogy a Szent István Egyetem karain rendelkezésre áll a szükséges szaktudás ahhoz, hogy az épületek szigetelésére, fűtésére és világítására korszerű energiatakarékos módszereket dolgozzanak ki, vagy megtermeljék és feldolgozzák a biomasszát, továbbá bevezessék a víz-, szél-, nap- és geotermikus energia hasznosítására szolgáló eljárásokat, az energia lehet a negyedik kiemelt területünk.

Végül, de nem utolsó sorban a természeti környezet megóvása a következő prioritás. A környezetkímélő, fenntartható mezőgazdaság, az ésszerű vízgazdálkodás, a megújuló energia kutatása önmagukban is hozzájárulnak a természeti környezet megóvásához. Ezek figyelembe vétele, oktatása és kutatása tovább erősítheti a Zöld Egyetem imázst, ami intézményünkhöz eddig is kapcsolódott.

Biztonságos és jó minőségű élelmiszer, a vízkészlet megóvása, megújuló energia és a környezet megőrzése. Csupa olyan hívószó, amelyek alkalmasak a Szent István Egyetem friss arculatának megteremtésére – ezeket javasolom a zászlóra tűzni, ezzel adhatunk vonzó profilt és jövőképet magunknak. A saját vízió azonban csak az első, szükséges, de nem elégséges lépés az előttünk álló úton. Hiszen senki sem függetlenítheti magát a környezettől és a feltételektől, amelyek között dolgoznia kell.

Régi dilemma, hogy a fejkvóta alapú, normatív intézményfinanszírozás közepette, amikor a demográfiai mutatók miatt évről-évre csökkenni fog a jelentkezők száma, meddig menjünk, meddig mehetünk el a hallgatókért folytatott versenyben. Csöppet sem könnyű megválaszolni ezt a kérdést akkor, amikor a tudás alapú társadalom hangzatos ígéretei mintha nem volnának összhangban az egész oktatási rendszer romló teljesítményével. Sok igazság van abban, amikor a belépő diákok hiányos tudásszintjére panaszkodnak és az is kétségtelen, hogy a változatlan vagy éppen romló feltételek mellett közel négyszeresére duzzasztott hallgatói létszám nem tett jót az oktatás minőségének. Talán az sem alaptalan, hogy az átgondolatlan és kényszerű szervezeti változtatások, a Bolognai rendszer erőltetett és gyors bevezetése is hozzájárulhattak a gondokhoz.

A Szent István Egyetem – nem kevés vita után – a minőségi képzés mellett döntött és hogy ez jó választásnak bizonyult, azt az idén tavasszal elnyert „Kiváló Egyetem” elismerés is mutatja. Az ország 69 felsőoktatási intézménye közül mindössze tízen kaptak kutatóegyetemi vagy kiváló egyetemi címet. Remélhető, hogy ez az objektív mérőszámok alapján meghozott rangsor a régen várt minőség-központú szemlélet első állomása, amit folytatás követ. Talán épp emiatt, bár büszkék vagyunk az elismerésre, de kényelmes hátradőlésre nincs mód. Elsősorban azért, mert épp a napokban látott napvilágot a világ legjobb egyetemeinek idei listája. A besorolást, ami természetesen szubjektív, hat különböző indikátor, többek között pl. a Nobel díjasok, valamint a Science és Nature cikkek száma alapján állították össze.

E kiválósági lista helyezéseit lehet ugyan vitatni és kritizálni, ám az mégis elgondolkoztató, hogy az első százba az egész EU-ból mindössze 27 egyetem jutott be és listán egyáltalán szereplő két magyar intézmény csak a 300-400. hely közé került. Ne próbáljuk ezt a helyzetet hungaricumokra, magyar sajátosságokra hivatkozva elbagatellizálni, mert a háziversenyek kora lejárt, mindenkinek a világszínvonalhoz kell mérnie magát.

Persze, amikor világszínvonalról, minőségről és nemzetközi összehasonlításról beszélünk, talán nem érdektelen a finanszírozás különbségeire is utalni. Az ELTE néhány hónappal ezelőtt tartott konferenciáján megdöbbentő adatokkal kellett szembesülni: a magyar egyetemek támogatása nagyságrendekkel marad el azokétól, akikkel egy mezőnyben kell versenyeznie a nemzetközi megmérettetés során. A részletes számok mellőzésével inkább néhány arányszám: hozzánk képest a német intézmények 2-3, az angolok 6-10, az USA és Japán elit intézményei pedig 10-30-szoros költségvetésből gazdálkodhatnak. Bár nem hiszem, hogy az oktatás-kutatás színvonala csakis és kizárólag pénzkérdés, ekkora hátránnyal igen nehéz, szinte lehetetlen megküzdeni.

Ezért szükséges tehát kinek-kinek eddigi tevékenysége, személyi állománya, területi elhelyezkedése és forrás-szerző képessége alapján a felsőoktatás megfelelő szegmensébe pozícionálnia magát. Mi magunk a tömegképzés jelentőségének alábecsülése nélkül az egyetemi színvonalra kívánunk összpontosítani – amint ez karaink nevében is megnyilvánul, hiszen egy kivétellel valamennyien egyetemi karok. Ezzel a címmel pedig kötelezettség is jár. Az elvárt mutatók és a versenytársak teljesítménye ismert, immár van mihez mérni magunkat.

Az egyetem – természetesen – hallgatókból áll és a hallgatókért van. Vajon milyen fiatalokból áll az általam megálmodott iskola diáksága? Nos, semmiképp sem olyanokból, akik csak jobb híján, időtöltés céljából adták fejüket felsőfokú tanulmányokra és a diploma lehető legkönnyebb megszerzésére törekszenek. Azért nem, mert ilyen kétes értékű oklevelek birtokában csak elhelyezkedési gondok, vagy ha állást találnak, megfelelési problémák várnak rájuk.

Viszont tárt karokkal várjuk az elkötelezett, lendületes, értékes diplomára vágyó diákokat, akik ezért tenni is készek. Akik – korukból fakadó nyitottsággal – szakterületükön túl is mindenre, irodalomra, sportra, művészetekre és politikára kíváncsiak, akikből az országot fölemelni képes új értelmiség, jó értelemben vett polgárság kialakulása remélhető. Csak álom lenne mindez? Nem hiszem, hiszen tulajdonképpen semmi sem hiányzik hozzá, ha igazán akarjuk.

Mélyen tisztelt hallgatóság! A fenti gondolatok – bár a felsőoktatásban eltöltött közel négy évtized tapasztalatai alapján és számos vita során születtek és érlelődtek - egy rektor szubjektív víziói arról, hogy merre menjen a vezetése alatt álló intézmény. Tisztában vagyok azzal, hogy a vezető egymaga semmit sem képes elérni, kizárólag a munkatársak egyetértése és cselekvő támogatása segítségével. Akkor is csak úgy, ha a legfontosabb távlati célokat, amelyek messze meghaladják a rektori ciklusok időtartamát, utódai viszik tovább. Időm lejártával, kitüntető figyelmüket megköszönve, ehhez kívánok a Szent István Egyetemnek bölcsességet, szorgalmat és kitartást!