Örökbe fogadott falvak

Szinte természetes tehát, hogy a Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar is keresi a vidékkel összekötő szálakat. A közelmúltban négy belső-cserháti településsel alakítottunk ki kapcsolatot, és szándékaink erősítése érdekében kötöttünk hivatalos együttműködési szerződést is. Eszerint tanáraink, kutatóink és hallgatóink bekapcsolódnak vidékfejlesztési programjaikba, ajánlásokat tesznek, segítenek a pályázatok elkészítésében, megvalósításában, oktatási helyeket alakítanak ki. Ma már a kisközségek vezetői számára sem ismeretlen fogalom a vidék és területfejlesztés, környezet és klímavédelem, a kulturális örökség megőrzése, sőt a projekt szemlélet és a szubszidiaritás sem. Jellemző azonban a magyar vidékre, hogy ezek a fogalmakat nem tudjuk tartalommal megtölteni, nem tudjuk a lehetőségeket aprópénzre váltani. Ezzel az együttműködéssel szeretnénk ennek a problémának a megoldásához hozzájárulni, mások számára is követendő mintát alkotni.

Bokor, Cserhátszentiván, Kutasó és Nógrádsipek apró falvak Nógrád megyében a Cserhát gerince mellett. Valamennyinek a gyökere a honfoglalásig nyúlik vissza, de a sorsuk tipikus magyar falusors. Lakosságuk az elmúlt század hatvanas éveitől megfeleződött-harmadolódott, ma összesen alig több mint ezerszáz lakosuk van. Kutasó 112, Bokor 113, Cserhátszentiván 151, Nógrádsipek 669 főt számlált a közelmúltban. Valamikor más körjegyzőségekhez tartoztak, élték a társközségek kiszolgáltatott életét, aztán összefogtak, hogy együtt próbáljanak felemelkedni. A helyzetük nem könnyű, de nem hajlandók elfogadni, hogy nincs más út, mint az egyre gyorsuló elnéptelenedés.

Próbálják megmutatni magukat a világnak, kapcsolatokat keresnek testvértelepülésekkel, vállalkozókkal, civil szervezetekkel, intézményekkel, mint egyetemünk. Ez a bizalom számunkra felelősséget is jelent. Ezekben a falvakban számítanak a segítségünkre. Ebből a kapcsolatból azonban mi is sokat tanulhatunk. Oktatóink, kutatóink egyre árnyaltabb képet kapnak a kis falvak világáról, és persze a hallgatóink számára jelenthetnek ezek igazán kincsesbányát. Az értelmiségnek, a tudomány emberének másképpen kell közelednie ehhez a világhoz, mint eddig tette. Nem a kulturális antropológia, a néprajz, a szociológia, a vegytiszta közgazdaságtan jelentheti a megoldást, hanem mind együtt. Józan, gyakorlatias gondolkodásra van szükség. A vidék idős, konzervatív beállítottságú lakossága, nehezebben fogadja be az újdonságokat. Nem elég csak fellebbenteni a lehetőséget, meg kell barátkoztatni az embereket a változás gondolatával, bátorságot kell önteni az elbizonytalanodottakba. Ezt nem lehet azzal a szemlélettel végrehajtani, mint ami eddig jellemezte a vidék programokat.

Amikor vagy százhúsz évvel ezelőtt a filoxéra járvány elpusztította az ország szőlőterületeinek nagy részét, a kormányzat a társadalom egészét átfogó országos programot hirdetett. Állami kutató és oktató intézeteket hozott létre, támogatta a nagy szőlőbirtokosokat csemetekertek, vincellériskolák létesítésében, kiképezte a tanítókat és papokat, akik megtanították az embereket az új művelési technológiákra, növényvédelmi módokra. Ennek a komplexitásnak köszönhetően rekordidő alatt megújult a magyar borászat, kivívtuk a világ csodálatát. Ma hasonló programra lenne szükség, hogy a falusi vendéglátás, az ökoturizmus, az egészséges élelmiszertermelés és annak közvetlen kereskedelme, a kistelepülési szolgáltatások rendszere kialakuljon, és ezáltal a falu önfenntartó mechanizmusa beinduljon. A vidék nagyon gazdag és nagyon mélyreható terület társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt. Ezt a csodálatos gazdagságú világot jórészt elpusztította a 20. század, de még pusztulásában is teljesebb, és élhetőbb lehet, mint a metropoliszok világa.

Nem vállalkozunk könnyű feladatra, hiszen a falvak elnéptelenedésének felgyorsulása óta kormányprogramok sora készült a folyamat megállítására. Ezek azonban a rendre kudarcot vallottak. Egyrészt mindig kevés volt, vagy rossz helyre került a pénz, másrészt ezeket a programokat mindig városi emberek írták, akik nem a falusi logika szerint gondolkodtak. Nem a falu önfenntartó erejét akarták visszaadni, hanem azt célozták meg, hogy a falu szolgáltatásaiban, infrastruktúrájában közeledjen a városhoz.

Nagy gond, hogy mára a kistelepülések többségükben elveszítették értelmiségük, törekvő polgáraik zömét, feladták szokásaikat, értékrendjüket, kultúrájuk nagy részét. Mondhatni úgyis, hogy kulturális téren kiüresedtek. Nincs iskola, nincs, aki ünnepeket szervezzen, aki az ünnepeken szavaljon, ezáltal ünnepek sincsenek. Nincs pap, csak alkalmanként érkezik lelkész valamelyik szomszédos faluból, mint egykor a vadnyugaton, vagy a török utáni tanyavilágban. Ahol pedig nincs kultúra, ott nincs közösség sem, mert a közösség összetartó erejét a kultúra adja. Az értékteremtő munka ismerete, a népi gyökerek, a közös értékrend, amit mindenki elfogad, s aki nem, azt kiközösítik.

Szóval egyetemünknek, karunknak meg kell találnia az utat az önfejlődés beindításához, a felemelkedéshez. Ebben a sokrétű munkában vezető szerepet kell vállalnunk, mert a felsőfokú tanintézetek közötti vetélkedésben ez adhat számunkra versenyelőnyt. Ez a munka azzal kezdődik, hogy meg kell ismernünk a vidék világát a maga színességében, gazdagságában és elesettségében is. A vidékfejlesztésnek új tartalmat kell adnunk, ez a magyar vidék és alma materünk kibontakozásának a kulcsa.

Dr. Villányi László

dékán